Szakítás rutinból, avagy a fájdalom szokható?

Hát van egy rossz hírem: sajnos később sem lesz kellemesebb ez a dolog... Ötven évesen sem. Nem tudsz rá felkészülni, nem tudod begyakorolni. Ezt most az igazi kapcsolatokra értem. Tudjátok, mikor megismersz valakit és egy csapásra megváltozik minden. Szerelmesek lesztek egymásba. A lényetek egyé válik, és egymást látjátok a másik szemében. Na, az ilyen szerelmekről beszélek én, és nem arról, ami az éjszaka köttetett, és pirkadatkor már véget is ér.

Megismersz valakit, akibe visszavonhatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül beleszeretsz, és utána ő kidob téged. Mindegy, hogy miért, mert így is, úgy is pokolian fáj. Még Buddha megvilágosult, spirituálisan fejlett követőinek is fájdalmat okoz. Annak is, aki rendszeresen meditál és tudja, hogy: ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek. Nekem ne mondja azt senki, hogy ezt meg lehet szokni!

Azt látom, hogy egy tizenhat éves zokog az iskola mosdójában, mert meglátta a nagy szerelmét valaki mással kézen fogva, és felnőtt fejjel is ugyanez a helyzet. Csak azzal a különbséggel, hogy mi elmegyünk egy buliba valahová az éjszakába, vagy felnézünk valamelyik társkereső oldalra, hogy instant vigasztalódjunk, még izibe' - nehogy orbitális csorbát szenvedjen a büszkeségünk. És miután magunk maradunk, mikor nem lát senki, ugyanúgy sírunk, mint a tizenhat éves a suli mosdójában. És miután ez megvan, megint beleugrunk egy másik kapcsolatba. És megint... és megint... és megint...

Azt gondolom, hogy a szakítást igenis meg kell gyászolni! Igenis kell utána a magány, hogy átértékeld magadat, őt, a helyzetet. Kell a szenvedés, a gyötrelem valamilyen formája. Rövid távon borzasztó, de hosszú távon felszabadító érzést tud adni, mert megismered önmagad.
Nem bújhatsz mindig egy másik kapcsolat mögé, mert egyszer bezárul a kör, és akkor mit fogsz csinálni? Hová menekülsz? Hidd el, egyszer tényleg véget fog érni!

Sokan azért kezdenek új kapcsolatba, mert így dolgozzák fel a sérüléseket. Így tompítják a fájdalmat. Kapcsolatfüggővé válnak, amivel aztán már észre sem veszik az ÉN és a MI közötti különbözőséget. Szakítani egyszerű dolognak tűnhet, viszont a valóságban megélni mégis teljesen más. Bántunk és megbántódunk. Mázsás súlyú teher a léleknek. De minden befejezés egy új kezdetet rejt magában, és ebben van a változás lehetősége - amivel építkezni tudsz, és ami pozitív irányba terelheti az életed.

Mert, ha nem mész bele rögtön egy új kapcsolatba, és megadod magadnak az esélyt, hogy igazán feldolgozd, akkor jobb esélyekkel indulsz. Akkor már jobban ismered magad, és jobban tudod azt, hogy mire és kire vágysz valójában. A megtépázott, megsebzett szívet újra formába hozni, újra a rajthoz vinni van, hogy hosszú hónapokba, sőt évekbe telhet. Nem kell kapkodni! Ma a jelennel kell foglalkoznod, és nem a múlttal, hiszen a holnap lehetőségeit a mai napon teremted meg.

Vincze Niki

Nyitókép: iStockphoto