Gyűlölöd a párod, de szívecskéket posztolsz neki a Facebookon!

Mintha nem is arról az Ancsáról lenne szó, aki a titkos anyukás csoportban egy éve rendszeresen panaszkodik, hogy jó ideje undorodik a férjétől, és sokszor már attól kinyílik a bicska a zsebében, ha egy asztalnál kell eltölteni vele a vacsorát. De esze ágában sincs lépni, mert kettejük családi örökségéből élnek azon az életszínvonalon, amin, és kenyértörés esetén esélytelen, hogy ezt egyedül folytatni tudja. Ráadásul Tamás egy szuper wellness hotelnek dolgozik, és megőrülne a rendszeres ingyenes luxushétvégék nélkül. És amúgy is, ki segítene napi szinten a három gyerekkel?!

Flóra esete hasonló: két és fél éve van együtt új szerelmével, egy éve élnek együtt. A fickó gyakorlatilag egy hároméves önellátásának szintjén van, Flóra ganézik utána naphosszat, a fickó a legalapvetőbb dolgok elintézésére sem képes, és kimondottan ellenséges a viszonya Flóra kamaszlányával. Amikor kérdezem az amúgy csinos, fiatal nőt, miért nem lép le, egyértelmű a válasz: egyrészt végre egy nyugodt, normális helyen lakik, a gyereke beilleszkedett a helyi iskolába, másrészt egyedül képtelen volna 200 rugót kicsengetni lakhatásra.

Oké, de akkor minek kell live streamelni az ágyban reggelizést, a Citadella alatti smárolást és a félmaraton együtt teljesítését, sűrű szívecske áradattal kísérve? Épp annyira érthetetlen ez, mint Lili és István esete, akik olyan közös képeket posztolnak, amelyek bármelyik profi képügynökség legkeresettebb családi illusztrációi lehetnének. Miközben én tudom az igazságot: ősszel lesz 6. éve annak, hogy nem szexeltek... egymással. Mással, titokban mindkettőjüknek rendszeresen sikerül.

Nehéz megmondani, mi motiválja ezeket az embereket, amikor egy olyan képet építenek és tartanak fenn magukról, aminek vajmi kevés köze van a valósághoz. Biztos vagyok benne, hogy csak részben tudatos náluk, hogy kapcsolatuk szebbik - esetleg néhai - arcát mutatják. Nyilván nem akarnak panaszkodni és kiteregetni a szennyest. Pedig valójában már nem is a társukba szerelmesek, hanem az életstílusba, aminek a másik is főszereplője. Együtt mennek a luxusutazásra, a wellness hotelekbe, a félmaratonra.

Élvezik és imádják azt, amiben vannak, nem hazudnak a képek, csak éppen... szomorú részlet, hogy ezt pont azzal élik meg, akivel. Vagy talán mégsem annyira tragikus ez, hiszen "Valaha boldogok voltunk, nyuszi, nem?" És akkor begyűjtik a pozitív visszaigazolásokat: gyönyörű pár vagytok, ragyogtok a boldogságtól, negyedik babát terveztek-e, annyira jó helyre jönne hozzátok, jó rátok nézni, sok boldogságot kívánok. Ilyenkor aztán kicsit enyhül az üresség, a néhol sajgó, de többnyire tompa fájdalom, és kicsit elhiszi az ember: ez csak egy mélypont, lesz még ez jobb, kijövünk a gödörből, bennünk van a potenciál, hogy újra jó legyen együtt.

Ahogy nézem ezeket a képeket, hirtelen megértem azt, amit a közösségi média kutatásával foglalkozó társadalomtudósok évek óta mondanak: hogy mindenki a szebbik arcát, élete előnyösebb aspektusát mutatja. Mi pedig irigykedünk, mérgezzük magunkat és leértékeljük azt, amink van - miközben a valóság köszönőviszonyban sincs a szelfi által közvetített hangulattal, sőt, annak esetleg épp az ellenpólusa. És összeszorul a szívem, mert eszembe jut valami, ami ennél is sokkal sötétebb és szomorúbb: az, hogy mennyire könnyű mást mutatni, mint ami igazából van, és hogy akár a legszentebb, legtisztább szavak és mosolyok mögött is lehet ekkora tátongó űr.

Nyitókép: Shutterstock