Az éjszaka közepén tíz körömmel esett nekem a gyermekem

Az igazi kihívások akkor kezdődnek, amikor megszületik a gyermekünk. Az első néhány év csupa kérdés, csupa féltés, csupa rémület. Miért nem alszik? Miért nem eszik? Miért sír ennyit? Miért nem kúszik, mászik, beszél még? Miért nem szobatiszta? Vajon jól csinálom? A kérések csak záporoznak. És ott vannak az ijesztő dolgok is.

Például akadnak olyan babák, akik előszeretettel verik a fejüket a kiságy széléhez. Nem, ez nem egy véletlen lefejelés, hanem ismétlődő, ritmikus fejodaverés. De az sem leányálom (anyaálom), amikor a kicsi megjelenik a szülői ágy mellett az éjjel közepén.

Tíz körömmel esett nekem

Ez az este is éppen úgy indult, mint bármelyik: délután egy hatalmasat sétáltunk, majd hazaérve fürdés, vacsi, meseolvasás következett. Fáradt volt, így gyorsan álomba szenderült a kicsi. Éjfél környékén azonban keserves sírásra ébredtünk. Amolyan fájdalmas, velőtrázó sírásra. Mivel épp a fogzás volt porondon, biztosra vettük, hogy az kínozza a gyermekünket. Áthoztuk a szobájából az ágyunkba, ahol énekléssel és ringatással próbáltam enyhíteni a sírást. Ám ahelyett, hogy megnyugodott volna a kisfiam, egyre zaklatottabbá vált.

Hiába beszéltem hozzá, hiába próbáltam nyugtatni, ő csak kiabált és feszítette magát, így inkább elengedtem és magunk közé tettem az ágyba. Míg ő vergődött, én próbáltam a fejecskéjét simogatni, a férjem meg a kezét. Tíz-tizenöt perc után úgy tűnt, megnyugodott. Leoltottam a lámpát és betakargattam. Már épp álomba merültem, amikor újra felsírt majd négykézláb elindult az ágy vége felé. Felültem, szólongatni kezdtem, végül az éjjeliszekrényen lévő kislámpa kapcsolójáért nyúltam, hogy lássam, mit csinál.

Hirtelen azt sem tudtam, mi történik, ahogy nekem rontott. Gyorsan a karomba zártam és próbáltam lefogni, mielőtt bennem vagy magában kárt tesz. Ő meg csak kiabált, dobálta magát az ölelésemben és a plafont bámulta vizenyős szemmel. Fogalmunk sem volt, mit tegyünk, de éreztük, hogy nincs egészen magánál. Mintha valami rohamot kapott volna. Újabb tízpercnyi csitítgatás után végre megnyugodott és mély álomba merült, én azonban végigrettegtem az éjszakát, hogy megismétlődik az eset. Szerencsére soha többé nem kellett ezt egyikünknek sem átélnie.

Másnap természetesen felhívtam a gyerekorvost, aki a hosszas beszélgetés után azt mondta, nem tudja, mi lehetett ez, talán pavor nocturnus, azaz a rejtélyes éjszakai felriadás. Azt is mondta, hogy ha egyszer előfordult, megeshet máskor is. Szerencsére nem volt igaza és többet egyikünknek sem kellett átélnie ezt a rémisztő lidércnyomást.

Nyitókép: Shutterstock