Anyám a "megengedő nevelésben" hitt - lett is baj belőle...

A nagymamák és nagynénik szemforgatása ellenére nem hagyott sírni, sosem mondott kategorikusan nemet, nem büntetett meg semmiért és ezer százalékosan rám hangolódott minden téren. Amúgy velem szerencséje is volt, mert fogékony voltam erre a szelíd terelgetésre, és nem éltem vissza a szabadsággal, amit a korlátlanság adott.

Azóta aranykorát éli a kötődő nevelés. És meg is jelent a másik oldal: sok vita van mostanában arról, hogy "a mai gyerekek el vannak kényeztetve", és önző, infantilis felnőtteket nevelünk belőlük. Jelentem, én egyik sem lettem. Sőt, hihetetlen erős és stabil érzelmi bázist kaptam útravalóul. És csak ajánlani tudom minden szülőnek, hogy kicsit olvasson utána, mi is az a "kötődő nevelés", és miért ajánlják ezt a legnagyobb szakemberek.

1. Aki szeret, az türelmes?

Mivel az elsődleges emberi kapcsolataimban a másik fél (anyám és apám) minden körülmények közt nagyon türelmes, odaadó és kedves volt velem, komoly gondjaim akadtak, amikor közösségbe kerültem. És most nem csak az óvodára gondolok. Közel 18 éves koromig rendszeres traumát jelentett, ha valaki nem volt velem türelmes és kedves - főleg, ha szerettem az illetőt. Ha valamelyik barátom egy nap undokabb volt velem, arra se reagálni, se hova tenni nem tudtam.

Napokig gyötört egy-egy ilyen eset - az egészen aprók is -, hisz az alapélményem volt, hogy aki szeret, az nem türelmetlen. És a lelkemben ez úgy állt össze, hogy "Aki türelmetlen velem, az lehet, hogy nem is szeret?" Így rengeteg nyomasztó mélypontot kellett átélnem, amíg megértettem: egy rossz beszólás vagy konfliktus nem kezdi ki a szeretetkapcsolatokat.

2. Önfeledt gyerekkor helyett nyomasztó felelősségrendszer?

Én nem igazán tudom, hogy milyen az a híres "önfeledt gyerekkor". Mivel anyám nem határokat húzott, hogy eddig és ne tovább, hanem elmagyarázta, hogy miért nem helyes ezt vagy azt tennem. Vagyis számomra a világ tele volt olyan helyzetekkel, amiknek a végiggondolása meghaladta a képességeimet. Ezért a tetteim előtt komoly felelősség nyomta a vállamat, hogy fel tudom-e mérni a következményeket vagy sem...

Érdekes kontraszt, hogy igazi önfeledt emlékeim csak nagymamámmal kapcsolatban vannak. Ő szigorú kereteket állított fel, amik között viszont bátran tehettem, amit akartam. Ő is egy igazán szerető szívű, türelmes asszony volt, ezért ezek jó tág keretek voltak, és ha kérdeztem, szívesen elmagyarázta, hogy mi okból állította fel azokat. De hatalmas könnyebbség volt, hogy néha csak annyit kellett megértenem: ez azért tilos, mert különben a nagyi le fog szidni.

3. Az önfeláldozás maga a szeretet?

Mivel anyám teljesen rám hangolódott, és (néha felesleges) áldozatokat vállalva is a saját igényei elé helyezett engem, azt tanultam meg, hogy a szeretet egyetlen kifejezési módja az önfeláldozás.

Ez a baráti és későbbi párkapcsolataimra is rányomta bélyegét. Végül már testi tüneteket produkáltam, annyira alárendeltem magam mindenkinek, akit egy kicsit is szerettem. Majdnem 3 évtized kellett ahhoz, hogy (a saját káromon) megtanuljam, mi az az "egészséges önzés".

+1 Sírni hagyni, vagy nem sírni hagyni?

Mivel a csecsemőkoromról nem tudok hitelesen beszámolni, ezért ez csak óvatos feltételezés a részemről: az, hogy a mai napig egyetlenegyszer sem sikerült egyedül megnyugodnom egy konfliktus után, azzal lehet összefüggésben, hogy babaként állítólag még sírnom sem kellett, csak "megnyekkennem", és már felkaptak. De akárhogy is, sajnos a felnőtté válásom során nem volt alkalmam megtanulni "magamban elrendezni" a dolgokat - pedig az fontos készség.

Nyitókép: Shuttertsock