A párom másik gyereke, akivel nem tartja a kapcsolatot...

Annyira cukik voltak, ahogyan megtárgyalták a kis terveiket! Mi nem voltunk ilyen kibeszélősek az öcsémmel gyerekkoromban. Akkor lett szorosabb a kapcsolatunk, amikor felnőttünk. De ha segítség kell, akkor mindig ott vagyunk a másiknak.

Na igen, ezért kellene Daninak is többet foglalkoznia a fiával - hasított belém újra a gondolat. Már évek óta dolgozom rajta, hogy a párom többet találkozzon az előző kapcsolatából született gyerekével - mindhiába. Fel nem foghatom, hogy mi tartja vissza...Ennyire megviselte a szakítás? De a kissráccal akkor is törődnie kellene. Vagy talán az exe áll a dolog útjába?

Olyan ideges lettem, hogy még a kezem is remegett, az agyam viszont a sokkhatásnak köszönhetően elég durván pörögni kezdett: "Most mit csináljak? Oda kellene mennem hozzá. De mi van, ha elküld a jó francba? Ha igaz, amiket Dani mondott róla, simán lehet erre számítani. De ha ezt most nem lépem meg, akkor mikor fogom?" - lüktettek bennem a gondolatok. Pár percig figyeltem a nőt, és megvártam, amíg a fia tőle kissé távolabb kezdett el játszani - úgy tűnt, mintha ő is nézne engem.

"Biztosan tudja, hogy ki vagyok, és biztosan utál is, mert azt gondolja, hogy Dani miattam nem keresi őket. Tényleg ideje lenne véget vetni ennek." Szétnéztem a játszótéren, szerencsére volt olyan ismerős, akire pár percre rá tudtam bízni a kislányomat. "Jézusom, Dani mit fog szólni, ha ezt elmesélem neki? Mindegy, ezt most akkor is meg kell lépnem" - gondoltam, és odaléptem a nőhöz.

Próbáltam nagyon kedves és nyitott lenni, hogy semmiképpen se riasszam el. Úgy tűnt, hogy ez a módszer bevált, ugyanis értő fülekre találtam. Biztosított róla, hogy teljes mértékben egyetért ezzel a törekvésemmel, és azt is elmondta, hogy ő sem érti, Dani miért nem keresi őket. Sőt, nagyon rosszul is esik neki - a kisfiúról már nem is beszélve... Megbeszéltük, hogy egyeztetni fogunk, hogy mikor tudjuk összehozni a gyerekeket.

"Fúúú, asszem, el tudnék viselni egy szál cigit" - futott át az agyamon, ahogy visszafelé tartottam a kislányomhoz, és oldódni kezdett bennem a feszültség. Ekkora pozitív csalódás elég régen ért. Lehet, hogy csak ennyin múlt, hogy végre megtörjön a jég? Csak egy kis bátorság, pár kedves szó, és a kislányomnak lesz egy bátyja... Milyen apróságokon múlhatnak a nagy dolgok...

Szaporázni kezdtem a lépteimet, mintha azzal még gyorsabban juthatnék el a "probléma" olyan régen áhított megoldásához. Boldog voltam. És picit büszke is magamra, hiszen ennek a dolognak az elsimítása talán nem is az én feladatom lenne - de ha sikerrel járok, azzal remélhetőleg jobbá, tartalmasabbá válhat a szeretteim élete.

Nyitókép: Shutterstock