Ha már szakítottunk, miért nem érdemeltem meg az igazságot?

Ránéztem, csak ült az ágy szélén, összeroskadva, vörös szemekkel. Felém fordult, és csak annyit volt képes mondani: „Nagyon sajnálom, hogy ezt tettem velünk."

Már egy-két hete éreztem, hogy valami nem stimmel közöttünk. Nem is bújtunk már úgy ágyba, szinte nem mentünk sehova, és akárhányszor csak volt egy kis szabadidőnk együtt, ő inkább csak a telefonját nyomkodta, és nem is szólt szinte hozzám. Nemrég végre volt egy közös szabadnapunk, szerettem volna kicsit kimozdulni, kirándulni, de természetesen ez nem így történt. Már kezdtem eléggé bezárva érezni magam, nem bírtam tovább ezt az állapotot - de neki is feltűnt, hogy ez így nem mehet tovább. Odajött hozzám, és közölte: látja, hogy nem jó az, amit velem tesz, hogy nem tud velem foglalkozni, de nem érzi magát most jelen ebben a kapcsolatban.

Az kicsit megnyugtató volt, hogy ezt ő is beismeri, azonban az okát még mindig nem tudtam. Rákérdeztem, hogy vajon mit tehettem, mi a probléma? A válasz hamar jött, de nem lettem tőle sokkal okosabb: Minden. Az élete. Nem bír tükörbe nézni, és egyedül szeretné helyrehozni a dolgait, nem akarja senki más segítségét. Próbáltam ezt elfogadni, és teret adni neki, hiszen azzal is tisztában vagyok, hogy egyedül szereti megoldani a problémáit. De sajnos nem bírtam tovább én sem.

Nem avatott be, hogy mit kell most neki helyretennie, miért akar egyedül lenni, miért ilyen letört, stb. Ilyenkor az ember akaratlanul is gondolkozni kezd, hogy talán már nem szeret, vagy jött egy harmadik fél, aki bekavart a kapcsolatunkba. Állítása szerint semmi ilyesmi nem történt, és rosszul is esik neki, hogy egyáltalán ilyet feltételezek róla.

Teltek múltak a napok, a szakítás után nem éreztem önmagam, nem tudtam mi lesz velem, hova menjek. Hiszen én felköltöztem Budapestre miatta, családot és barátokat hátrahagyva. Itt kezdtem el én is kialakítani magamnak a saját kis életem. Ennyire biztos voltam kettőnkben.

Nem bírtam feldolgozni. Egy belső hang azt súgta nekem, hogy valami - vagyis inkább valaki - más áll a háttérben. Egy-két hét alatt nem engedsz el egy élettársi kapcsolatot, ez egy jóval hosszabb folyamat. Nem foghatja valaki arra, hogy fél évre elvették a jogsiját, és állítása szerint ettől annyira magába fordult, hogy emiatt engedte el a kapcsolatot. A kapcsolatot, amiben elvileg mindent megoldottunk együtt, és mindent meg tudtunk beszélni. Igen, egy jogosítvány az, amire az egészet fogta. 2 év után... Még meg is kérdeztem: ha nem vették volna el tőled, akkor is itt tartanánk? Azt mondta nem, akkor semmi baj nem lenne most velünk. Egyszerre vicces és szánalmas. Ilyen egyszerűen nincsen.

Próbáltam rávenni, hogy mondja el végre, mi az igazi ok, mert ezzel egyszerűen képtelen vagyok együtt élni, és nem tudom ennyiben hagyni a dolgot.

Akárhányszor felvetettem ezt, kiabált és olyan hangon beszélt velem, ahogy előtte talán soha. Kezdtem azt hinni, rémeket látok, és tényleg csak bebeszélem magamnak ezt az egészet - így hát próbáltam belenyugodni abba, hogy ennek így lett vége, egy ilyen indokkal.

Eltelt már egy hónap, végre találtam magamnak albérletet, és én magam is kezdtem végre megnyugodni. El is kezdtem összepakolni, hiszen tudtam, pár napon belül itt hagyhatom végre a közös otthonunkat. Ő minden hétvégét egy barátjánál töltött, most sem volt másképp. Mivel kellett pár pakolós táska, előkerestem egyet, pont egy olyat, amit a napokban használt. Gondoltam, kipakolok belőle és rakok bele pár dolgot. Ahogy szedtem ki a tusfürdőt és pár használt pólót belőle, egy gyógyszeres levél akadt a kezembe, melynek hátulján az állt Kamagra (potencianövelő szer - a szerk.), és mellette egy maszk a zacskója, amelyre rá volt írva tűfilccel: „szeretlek"...

Heinbach Cintia