Gyűlöllek, sajnállak, és bűntudatom van egyszerre...

– Semmi baj – szólalok meg. – A véremmel festettem. Egyedi alkotás.

A fürdőszobába kísér, megmossa az arcom. Úgy bánik velem, mint egy gyerekkel. Utálom ezt! Lefertőtleníti a sebet, ragtapaszt tesz rá, aztán még egyet. Majd gézlapokat, és átköti. Mereven ülök a kád szélén.

– Véres az inged – mondom, és reménykedem, hogy kimegy végre, ehelyett leveszi az ingét, s megnyitja a kád csapját. Az ájulás kerülget. Nehogy együtt akarjon fürdeni velem!

– Te is csupa vér vagy – néz rám –, meg kell fürdened.

Vetkőztetni kezd. Sikítani akarok, hagyja abba! Azt akarom, hogy vegye le rólam a kezét!

– Egyedül akarok fürdeni – mondom halkan – Kimennél?

– Rendben leszel?

Bólintok, és végre magamra hagy. Belemerülök a kádba, és hátrahajtom a fejemet. Nem sokáig élvezhetem a magányt, nyílik az ajtó. Összerezzenek. Önkéntelenül kiszakad belőlem egy sóhaj. Leül a kád szélére, és a kezembe nyom egy poharat. Belekortyolok. Alkohol. Egy hajtásra megiszom.

– Megfürdetlek – mondja mosolyogva.

Úristen, ne! Meghalok, ha hozzám ér!

– Kérek még egyet – adom gyorsan vissza az üres poharat a kezébe.

A saját poharát a mosdókagyló szélére teszi, majd kimegy. Túl gyorsan jön vissza az italommal. Azt is egy hajtásra kiiszom.

Kár volt. Elveszi tőlem a poharat. Kezét a vízbe meríti. Mosdatni kezd. Beletörődve hátra hajtom a fejemet. Azt képzelem, hogy ez nem az én testem, nem is velem történik ez az egész. Bevillan a penge. Bárcsak mégis az ereimet vágtam volna fel! Talán akkor is lett volna elegendő időm elkészíteni a művet. Krisztián keze a combom belső felén csúszik felfelé. Összezárom a combjaimat.

– Csak hagyd, hogy kényeztesselek – súgja közvetlenül a fülembe, amitől a hideg is kiráz –, semmi mást nem szeretnék, csak kényeztetni téged.

– Később – zárom szorosra a szemeimet. Még tesz pár simító mozdulatot a testemen, aztán feladja és abbahagyja.

– Gyere, kedvesem, megtöröllek – hallom a hangját. Kinyitom a szemem. Ott áll, kezében a fürdőlepedővel. Felállok. Szédülök.

– Ó, Olívia! Gyönyörű vagy! Csodálatos!

Lehajtom a fejemet. Rám teríti a törölközőt, majd megtöröl. Amikor elém térdel, hogy a lábaimat is megtörölje, legszívesebben belé rúgnék, majd elszaladnék. Hirtelen a karjába kap. Hevesen tiltakozom, de nem törődik vele. A hálóba visz és az ágyra fektet. Én nem bírom ki, ha úgyis hozzám ér. Csókolgatni kezd.

– Csak hadd okozzak neked örömet, édesem – leheli a fülembe, és az undor végigcikázik a bensőmben.

Végigcsókolja az egész testemet. Minden egyes sejtem hevesen tiltakozik. Befelé ordítok. Mégsem teszek semmit. Egyszerűen hagyom. Csinálja, amit akar. Képtelen lennék elviselni a retorziót. Megint a pengére gondolok. Istenem! Mennyire szeretnék meghalni!

Szája a hasamon. A fejére teszem a kezem, hogy megállítsam, de persze biztatásnak veszi. Krisztián mindent úgy értelmez, ahogy akar. Ahogy neki jó. Szétnyitja a combjaimat. A testem és én teljesen külön válunk. Nem tudom, mennyi idő telik el, amikor visszazuhanok magamba. Undor és szégyen önt el. Érzem, mit csinál. Tudom, hogy tennem kell valamit, ha szabadulni akarok a helyzetből. A rutinhoz folyamodom. Összerándulok és felnyögök. Végre abbahagyja! Elönt a megkönnyebbülés.

De még nincs vége! Mellém fekszik, simogat, szerelmes szavakat mormol. A gyomrom kavarog, szédülök. Magához húz. Hagyom. Próbálok mélyeket lélegezni, hogy szűnjön kissé a hányingerem.

Húsz perccel később végre kint fekszem a napágyban egy könyvvel. Bár hiába olvasom, nem jutnak el a tudatomig a mondatok. De végre egyedül vagyok, és csend van. Leengedem a könyvet, becsukom a szemem. Arcomat a nap felé fordítom. Talán pár perc telik el így, és máris megjelenik Krisztián. Kezembe nyom egy koktélt, majd leereszkedik a napágyamra. Szeretném az italt az arcába loccsantani, és ordítani vele, hogy legalább egy órára hagyjon levegőhöz jutni! Vagy legalább ne legyen ennyire közel! Ne érjen hozzám! Erőt veszek magamon, finoman próbálom meg:

– Eltakarod a napot. Átülsz a másik napágyra? – kérdezem.

De ahogy kimondom, máris tudom, hogy rosszat szóltam. Mindjárt jön a szentbeszéd. A bűntudatkeltés. Előbb csak az az utálatos csend ereszkedik közénk. Olyan közel van, hogy érzem, amint megfeszül a teste. Eltelik így néhány nehéz, komor perc.

– Hát már a napágyad szélére sem ülhetek? Miért zavar ez téged? – néz rám azzal a kivert kutya tekintetével.

Borzasztóan sajnálom! És gyűlölöm! És szégyellem magam! Összezavarodom. Lehet, hogy tényleg velem van a baj?

Ha lemaradtál az előző részekről, akkor itt pótolhatod: ITT olvashatod a 9. részt, kattints IDE a 8. részért, IDE pedig a 7. részért. Ha pedig Bucsi Mariann további írásai is érdekelnek, akkor látogass el a szerzői oldalára.

Nyitókép: Shutterstock