Felfordul a gyomrom, ha hozzám érsz...

Rám mosolyog, megsimogatja az arcomat. Legszívesebben lesöpörném magamról a kezét, de nem mozdulok.

– Hoztam neked reggelit, ülj fel, kedvesem, megigazítom mögötted a párnát, hogy ide tehessem a tálcát – mondja kedélyes hangon.

Legszívesebben ráordítanék, hogy meg tudom igazítani a kurva párnámat! Hogy felnőtt nő vagyok! Hogy utálok ágyban reggelizni! Hogy baromira nem vagyok éhes! Hogy csak egyedül szeretnék lenni! Hogy nélküle akarok lenni!

Ránézek, és elszégyellem magam. Megsajnálom. Ülő helyzetbe tornázom magam. Mögém igazítja a párnát. Hagyom. Jobb, ha a dolgok úgy történnek, ahogy elvárja. Amikor ellenkezem, akkor kiborul. Olyankor elmondja, mindent csak értem tesz, és mennyire szeret. Én nem bírnék elviselni most egy ilyen szerelmi és önsajnáltató áradást. Inkább eltűröm ezt. Elém teszi a tálcát. Rajta az étel és egy vázában egy szál rózsa. Szeretném az egészet megfogni és a falhoz vágni.

– Nem vagyok éhes – mondom.

– Egyél pár falatot, gyönyörűm! A kedvenceidet készítettem neked. Látod? – a készítettem szót úgy nyomja meg, hogy attól égnek áll a hajam.

Lehajtom a fejemet, és az előrehulló hajam mögül látom, ahogy a villára tűz egy darab palacsintát. A számhoz emeli.

– Na, csak pár falatot, édesem – nógat –, te is tudod, hogy sokkal jobb lesz, ha nem üres a gyomrod. Ráadásul palacsinta, amit úgy szeretsz, és nagyon fog ízleni, a kedvenc lekvároddal kentem meg.

Nagyon lassan forgatom a palacsintadarabot a számban. Nem érzem az ízét. Végül nagy nehezen lenyelem. Máris ott az újabb falat. Gyűlölöm, hogy etet, mint egy gyereket. Mégis kinyitom a számat. Rágok. Nyelek.

– Nem bírok többet enni – mondom, amikor elfogy az első palacsinta, és belém diktálta a narancslevet is.

– Semmi baj, édesem. Örülök, hogy ettél egy keveset – simogatja meg a kézfejemet. Összerándulok. Utálom, ha hozzám ér. Folyton szexet akar, amit én gyűlölök. Fogalmam sincs mióta, de nem élvezem. Undorral tölt el. Csak, ha kibújok alóla, akkor... Akkor jön az a valami, amitől egy utolsó rongynak érzem magam. Egy olyan nőnek, akinek semmi se jó.

Egy olyan nőnek, akit rajongásig szeret a férje, ő meg képtelen ezt befogadni. És lelkiismeret-furdalásom lesz. Mindig. És ezt nem akarom. Nem akarom ezt érezni! Ezt se. Semmit se akarok érezni! Az utóbbi időben egyáltalán nem ellenkezem vele. Amikor nagyon akarja, csináljuk. De utálom! Magamban imádkozom, hogy most ne akarja. Istenem, csak ma ne!

– Mihez van kedved, gyönyörűm? – kérdezi tőlem, de alig hallom, mert magamban azon rimánkodom, feljebb ne csúsztassa a kezét a karomon.

– Festesz valamit vagy kifekszel napozni? Olvasnál inkább a kanapén vagy a függőágyban? Mit szeretnél csinálni? – kérdezi újra.

– Azt hiszem... – kezdem, de aztán rájövök, hogy semmit. Csak nélküle akarok lenni! De ezt nem mondhatom. Így aztán hallgatok.

– Igen? – néz rám, én pedig tudom, jobb, ha válaszolok, mielőtt ő találja ki, hogy mihez van kedvem.

– Festek – felelem végül, mert rájövök, a műteremben a vásznammal, az ecsetekkel és a festékeimmel talán egyedül lehetek. Az ágy szélére ülök, lábaim alatt hűvös a padló, ahogy leteszem őket.

– Csodás! Addig én elmosogatok, és rendbe teszem a műhelyt – mondja vidáman, majd fogja a tálcát és kimegy végre.

Fellélegzem. Amikor a közelemben van, elszívja az életenergiámat. A fürdőszobában megmosom az arcom és a fogam, utána belebújok a festős ruháimba és a műterembe megyek. Amikor belépek, szinte hálás vagyok Krisztiánnak, hiszen milyen csodás alkotóhelyet készített nekem. Aztán a hála dühvé változik. Hiszen én kinéztem magamnak egy csodás műtermet, de Krisztián meggyőzött, ostobaság azért fizetni, és mennyivel jobb, ha itthon festek, majd ő készít nekem műtermet. Elhessegetem a gondolatot, inkább a vászonhoz lépek. Végre szabadjára engedhetem magam. Munkához látok.

Néhány pillanat múlva már senki és semmi nem létezik. Megindul bennem az áramlás. Sűrű feketére festem a vásznat, különleges ecsetvonásokat használok. Az egész úgy néz ki, mint egy fém ajtó felülete. Egy speciális zárat festek rá. Hátrébb lépek. Tökéletes. Összehúzom a szemöldököm, és elkezdem kikeverni a megfelelő vöröset. Vérnek kell látszania.

Eszembe jut, hogy a fejseb vérzik a legjobban. Hosszú vágást ejtek a szemöldököm felett. Érzem, ahogy a vér folyni kezd. Négykézlábra állok. A sűrű vörös vér a tálba csordogál. Amikor elegendőnek találom, egy ruhát szorítok a sebre. A vért gyorsan a keverő felületre öntöm, aztán beletenyerelek. Megnézem a kezemet. A biztonság kedvéért még egyszer alaposan rászorítom a tenyerem a véres műanyag lapra. Felállok, majd a vászonhoz lépek. Szédülök. Vér folyik a szemöldökömből. Kissé furcsán látok. Sebaj. A vászon tetejére nyomom mindkét tenyeremet, aztán lefelé húzom rajta őket.

Hátrébb lépek. Megszemlélem. Tökéletes! Ha megszárad, le kell majd lakkozni. De most más dolgom van. Mit is akartam? Ja, igen, felvágni az ereimet. Felnevetek, és nem tudom abbahagyni. Kicsordulnak a könnyeim. Letörlöm a kézfejemmel. Minden csupa vér. Megint a festményt nézem. Egyszerűen tökéletes! Mintha egy mázsás súlytól szabadultam volna meg. Mosoly játszik az ajkaim körül. A varázs hirtelen, hangos csattanással törik szét.

Nyitókép: Shutterstock