Apamintában sérült férfiak gyűjtője lettem - talán, mert nekem is van múltam az apámmal…

Az ezzel kapcsolatos tapasztalataim sok-sok évre nyúlnak vissza, és mostmár 100%-ig biztos vagyok abban, hogy ez nem lehet véletlen. Az első ilyen párválasztásomnál még nem láttam semmi kivetnivalót a dologban: Robi 7 éves volt, amikor az édesapja meghalt agyvérzésben, ráadásul ő talált rá az apja holttestére. Sajnáltam és együttéreztem vele, de nem gondoltam, hogy ezzel nekem dolgom lenne. Nem is volt, és mint utólag kiderült, Robival sem. Nagyon szerettem, és nagyon sokáig húztuk-vontuk egymást, de végül szakítottunk.

A következő pasi Balázs volt, akit egy éves korában hagyott el az apja - pont, mint engem. Itt azért már voltak pillanatok, amikor átfutott a fejemen, hogy milyen érdekes, hogy teljesen egyforma apai élményeink vannak, de aztán ennek sem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget. Balázzsal is szakítottunk, szintén nehezen.

Ezt követően jött Attila, akit egy csúnya válás után az édesanyja szakított el az apjától. Atti és az édesapja nagyon jó kapcsolatot ápoltak, de az enyhén alkoholista és nárcisztikus anyuka miatt alig tudtak találkozni, ez pedig hasonló traumát okozott benne, mint a fenti két esetben. Vele is szakítottunk.

És én itt még mindig TELJESEN vak voltam. Nem értettem, mi történik körülöttem, csak azt vettem észre, hogy már megint boldogtalan vagyok, már megint nem érzem magam a helyemen, már megint indokolatlanul kötődöm valakihez, és úgy ahogy van, SZAR-AZ-E-GÉSZ. Rendre ugyanolyan karakterű pasikat vadászok össze magamnak, és még jól beléjük is szeretek, aztán meg csodálkozom, hogy mindegyikben ugyanaz a pár dolog idesegít.

"Könyörgöm, csak sose kelljen döntést hoznom..."

Azok a férfiak, akik nem rendelkeznek apamintával, sokkal bizonytalanabbak, nem sugározzák azt a határozott férfi erőt, amire sok nő kattan - többek között én is. Nem, nem az izomtömeggel járó erőre gondolok, hanem arra az elementális biztonságérzetre, amit egy nagybetűs férfi mellett érez egy nő.

De az én férfikép hiányos lovagjaim nehezen hoznak döntéseket, túlanalizálják a dolgokat, úgy érzik, túl sok és túl nagy felelősség nyomja a vállukat, és ez szinte minden területen tetten érhető. Nehezen választanak ebédet, nehezen döntenek párkapcsolati kérdésekben, macerásan vesznek autót, de még egy nadrág vagy egy utazás kiválasztása is komoly lelki procedúrát jelent számukra. Rettentően lassan rágják át magukat ezeken a kérdéseken, ami miatt én évről-évre egyre türelmetlenebb vagyok, mert már annyiszor vártam csendben és mosolyogva, hogy egyszerűen nem bírom már elviselni ezt a teszetoszaságot. Szinte tapintani lehet a gyermeki remegést a szívükben, amit valószínűleg az alapok hiánya okoz, és amiről egyáltalán nem tehetnek.

Viszont a másik oldalon végtelenül értelmes, okos, szellemes, vicces és érzékeny természetű emberekről van szó. Elképesztő beszélgetőpartnerek, szenvedélyes szeretők, törődőek és kedvesek, jó érzés a társaságukban lenni. Pont ez a vonzó bennük, és pont ez a baj...

Hiszen engem szintén pici koromban hagyott ott az apám, és egész életemben azt a feedbacket kaptam tőle, hogy cuki vagyok, meg jó fej gyerek, de sosem leszek elég fontos ahhoz, hogy kellő figyelmet fordítson rám. Az aktuális feleség mindig fontosabb volt nálam, és ez már így is marad halála napjáig. Ebből kifolyólag én elképesztően ki voltam éhezve mindennemű szeretetre és a törődés, az érdeklődés legapróbb csírájára is.

Aztán senki sem azt kapta, amit várt - ők sem, én sem. Nekem hiányzott a határozottság, sokszor az volt az érzésem, hogy bennem több bátorság és tökösség van, mint bennük, és emiatt nyilván elkezdtem őket kevésbé tisztelni, ami érezhető volt a viselkedésemen. Ők pedig szintén nem voltak velem elégedettek, mert nekik pont egy határozott karakterre lett volna szükségük, aki megmondja, hova menjenek nyaralni, milyen ruhát viseljenek és mi legyen a vacsora - de én SOHA-SOHA nem akarok ilyen lenni. Nem akarom a kapcsolataimban én viselni a nadrágot, ám én is hibás vagyok, mert ránézésre pont azt a benyomást keltem, mintha nagyon is ezt szeretném.

Nagy az arcom, határozott vagyok, erős, bátor, már-már néha hülyén vakmerő, hat lábbal állok a földön és meg vagyok győződve arról, hogy BÁRMIRE képes vagyok. Belőlük pont ez hiányzik, naná, hogy ők is kattantak rám. Igen ám, csak amit láttak belőlem, az nem a teljes valóság. Van egy részem, ami bátor és vakmerő, de ez inkább csak egy védekező válaszreakció arra, hogy apámnak sosem kellettem eléggé. Emiatt vérteztem így fel magam, ez lett az én páncélom, hogy ne tűnjek annyira érzelmileg kiszolgáltatottnak, mint amilyennek érzem magam.

És hogy minderre hogy jöttem rá?

Úgy, hogy megismertem a következő pasit, Norbit, aki egy elképesztően cuki, vicces, szelíd, előzékeny ember, akivel nagyon jó volt időt tölteni, és aki már-már kezdte felkelteni az érdeklődésemet. Aztán ahogy teltek a hetek, újból felfedeztem a döntésképtelenség jeleit, és ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat: "fogadjunk, hogy gyerekkorában meghalt az apja..." Nem is kellett hozzá sok idő, hogy kiderüljön, ugyanis néhány nappal később, amikor rákérdeztem a hétvégi programjára, azt felelte, hogy otthon lesz az édesanyjával, mert azon a szombaton lesz az apja halálának évfordulója. Én pedig hatalmasat nyeltem a telefon másik végén, mert ott értettem meg ezt az egész összefüggést, amit idáig fejtegettem, ott esett le egyszerre az egész eddigi életem egyik legfontosabb tanulsága.

Norbival tartom a kapcsolatot, heti 1-1x beszélünk telefonon, és havonta 1-2 alkalommal találkozunk, de nem lettünk egy pár. Nincs közöttünk szexuális kapcsolat sem, és nem is vágyom rá, hogy legyen. Örülök nagyon, hogy ez így alakult, mert ezt a viszonyt fejlődésnek élem meg. Azt hiszem ezzel most tettem egy hatalmas lépést a boldogságom elérése érdekében, ugyanis végre felismertem azt a hátráltató elemet, amit az utóbbi 6 évben soha...