Kiégési szindróma: úgy csúszol bele a depresszióba, hogy észre sem veszed...

Folyamatosan stresszes voltam, és éreztem, hogy ez kezd az egészségemre is kihatni. Nem tudtam már olyan lelkesen végezni a munkámat, olyan voltam, mint egy robot, reggel felkeltem, elmentem dolgozni, hazaértem és aludtam. Ez a páromnak is feltűnt, aki nem értette, mi történik velem, miért nem mosolygok annyit, mint korábban, miért nem beszélgetünk esténként? Egy idő után rám szólt, hogy kezdem elveszíteni önmagam, már nem az vagyok, akibe beleszeretett, vagyis jó lenne, ha rájönnék, mi történik velem. Elindultam egy csúszdán a depresszió felé.

Elkezdtem keresgélni az interneten, hátha találok valami segítséget, hiszen magamtól nem tudtam rájönni, mi állhat a dolgok hátterében. Amikor először találkoztam a kiégési szindróma fogalmával, teljesen ledöbbentem. Megtudtam, hogy a tünetek között van az, hogy nincs kedved reggel felkelni, végül valahogy bevonszolod magad a munkába, türelmetlenné és kritikussá válsz a munkatársaiddal szemben, kifordulsz önmagadból, nehezen tudsz koncentrálni, kiábrándultál a foglalkozásodból és ami nálam sokat jelentkezett, az a gyakori fejfájás. Sose értettem, miért gyötör ennyire, mindig az időjárásra fogtam.

Ahogy egyre jobban beleástam magam a témában rájöttem, hogy nem velem van a baj, hanem a munkahelyemmel. Felvillant bennem egy piros lámpa, ami azt üzente, hogy minél gyorsabban váltanom kell. Azért még próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy újra vissza tudom hozni azt a szikrát, amit valahol elveszítettem, nem kell nekem egyből elmenekülnöm. Eltelt egy, majd még egy hét, és semmi sem változott, de én még mindig nem láttam be, hogy lépnem kell. A szemeimet végül a párom nyitotta fel, aki határozottan elém állt és megmondta: vagy felmondok vagy elhagy, mert már olyan elviselhetetlen vagyok, hogy nem lehet velem együtt élni.

Másnap felmondtam, hiszen nem ér annyit a munkám, hogy tönkretegye a kapcsolatomat. Három év távlatából azt mondhatom, hogy jól döntöttem, hiszen boldogabb vagyok, mint valaha. Már aznap megkönnyebbültem, amikor felmondtam. Nagy teher esett le a vállaimról, boldog voltam és felszabadult. Egyik pillanatról a másikra visszakapott a párom, újból az az ember lettem, akibe egykor beleszeretett. Jó döntést hoztam, hiszen a tüneteim is egyből megszűntek.

De hogyan tudott ez az érzés úgy belém költözni, hogy észre sem vettem? Nem voltam megelégedve a munkabéremmel és ez nyomasztott, de sose szóltam senkinek. A munkakörülmények sem feleltek meg az elvárásaimnak, és a kollégákkal való kapcsolat sem olyan volt, amilyet korábban elképzeltem egy jó munkahelyen.

Mára már minden rendben van, azóta sosem éreztem azt, hogy kiégtem volna. Tudatosan odafigyelek, hogy olyan munkahelyre menjek, ahol figyelembe veszik, hogy milyen állapotban vannak az alkalmazottak. Ha pedig érzem magamon a kezdeti tüneteket, akkor egyből cselekszem.

Nyitókép: Shutterstock