Néma segélykiáltás - Életem legrémisztőbb anyák napja

Május első vasárnapja. Anyák napja.Gyönyörű napsütés, virágillat. Mindig szerettem az ünnepeket, lelkesen készültem rájuk, így erre a napra is... Mikor is volt? Tíz éve? Nem tudom pontosan, de arra határozottan emlékszem, hogy anyák napjára esett. Már korán felkeltem, mert

Leosontam a konyhába és örültem, hogy megelőztem, így akár még ágyba reggeli is lehet a dologból. Serényen nekiláttam tojást főzni, teát készíteni, kenyeret szelni. Vaj, dzsem, sonka, sajt, zöldségek. Vajon mihez lesz kedve ma reggel? Mindent egy hatalmas tálcára pakoltam - még egy duci fürtökkel teli orgonavesszőt is ráfektettem -, majd megindultam a lépcsőn fel, a hálószobák irányába. Az ajtaja előtt megálltam és hallgatóztam. Csend volt. Tehát sikerült, én fogom felébreszteni, de ha azt nem is, lustálkodni még biztos lustálkodik, így ágyba kaphatja a reggelit, ahogyan terveztem. Micsoda anyák napja!

A könyökömmel kinyitottam az ajtót és a szobába léptem. Anya ott feküdt az ágyon, a szeme nyitva. Így még jobb – gondoltam, - legalább nem kell felkelteni. Az azért kellemetlen tud lenni, ha valakit pont a legszebb álmából vernek fel, még akkor is, ha egy isteni reggeli és egy anyáknapi köszöntés miatt.

Másodpercek teltek el így, mire észrevettem, hogy ő, aki imádja az ilyen meglepetéseket, meg sem moccan, de még egy „Jó reggelt" sem mond. Hirtelen felszállt a bohókás köd az agyamról és kristálytisztán láttam, hogy valami nincs rendben. A tálcát az éjjeliszekrényre dobtam.

Anya csak nézett rám, majd kinyitotta a száját és szavakat sorolt egymás után teljesen értelmetlenül.
A hangja rekedt volt és valahogy idegen. Sosem hallottam ilyennek. Megfogtam a kezét és ő megszorította az enyémet - olyan volt, mint egy néma segélykiáltás. Láttam a szemén, hogy mondani akar valamit, de most sem sikerült neki.

Hogy mi történt ezután? Komolyan mondom, nem emlékszem. Egyszerűen képtelen vagyok felidézni, hogy pontosan mit is csináltam. Kit hívtam? A háziorvost? A mentőket? Nem emlékszem, ahogyan arra sem, hogy mit mondtam – bárkivel is beszéltem. Arra emlékszem viszont, hogy visszaszaladtam a hálószobába és miközben azt hajtogattam neki, hogy Semmi baj! Semmi baj!, csak az járt a fejemben, hogy valami óriási baj van. A mentők nagyon gyorsan kiértek. Stroke. Elvitték, én pedig ott álltam, könnyes szemmel, anyák napján, egy olyan élménnyel, amelyre még véletlenül sem számítottam.

Anyák napja! Tulipán, orgona, ünneplős szoknya, kopogós cipő. Szavaló gyerekek, könnyes tekintetek. Még mindig eszembe jutnak. De azóta új színezetet kapott ez az ünnep. Mert minden május első vasárnapján arra gondolok, szerencsés vagyok, hogy aznap időben érkeztem én, időben érkezett a mentő, időben érkezett a megfelelő kezelés... minden, és így nekem még mindig van anyukám.

Nyitókép: shutterstock