Akkor is az én lányom leszel, ha már nem fogod a kezem

Akkor megfogtam a pici kezét, és úgy éreztem, azt a kis kezet soha sem fogom tudni elengedni. Ott feküdt mellettem egy magáról gondoskodni képtelen csecsemő, és elképesztő távolinak tűnt a gondolat, hogy a parányi, ártatlan babából egyszer majd önérzetes nagylány lesz.

Mindenki tisztában van azzal, hogy a gyerekek egyszer csak felnőnek - hiszen az élet természetes velejárója, velünk is ez történt. Mégsem tudja senki, hogy is kéne ezt az elengedést jól csinálni. De szerencsére az élet igyekszik ezt az elképzelhetetlennek tűnő dolgot fokozatosan adagolni az anyáknak.

A gyerek első lépései voltak az én első lépéseim is. Elindultam azon az úton, aminek a vége az elengedés. Ott, az első lépéseknél még csak sejtettem, hogy ez egy hosszú és rögös út lesz. Mert akkor még csak elképzeléseim voltak arról, milyen érzés elfogadni a változás törvényszerűségét.

Aggódva, bár büszkén néztem gyermekem bizonytalan totyogását. És igyekeztem folyamatosan a nyomában lenni - széttárt karokkal, esésre felkészülten. Kísérni minden lépését, de már nem fogni a kezét. Itt engedtem el őt először, de itt még csak a kezét. A szó valódi értelmében.

Amennyire büszkén figyeltem, hogyan tanul a gyerek járni és függetlenedni, annyira nehéz volt a bölcsiben, oviban otthagyni. Azt hiszem, nekem ez volt a legnehezebb lépés az elengedési folyamat során. Sosem felejtem el, mikor először mentem ki a csoportszobából, és vártam, mi fog történni. Vagy mikor először hagytam ott ebéd után aludni: torkomban gombóc, gyomrom összerándulva, a gondolataim pedig csak csapkodták az ajtókat a fejemben.

"Mit csinálhat most? Mit gondol, hova tűntem? Nem akarom elengedni! De el kell, engedjem! Miért ilyen piszok nehéz ez?" Önmarcangolás és következetesség. Ez a két dolog szakította ketté a lelkem azokban az időkben.

Az iskola egészen másfajta elengedésre tanított. Legfontosabb tananyag számomra, hogy az iskola már nem a kettőnk közös élete. Nem az én kötelességem. Neki kell megállnia a helyét a padban, a közösségben és a szabályok közt. Nélkülem. Persze fokozatos elengedés mellett. De el kell, hogy engedjem itt is.

Már nem azt kellett megtanulnom, hogy bemegy az iskolába, és nem látom 8 órán keresztül, hanem azt, hogy egyedül pakoljon, egyedül készüljön fel, egyedül tanuljon, és a problémáit igyekezzen az én beavatkozásom nélkül, egyedül megoldani. Hogy ez nehéz-e ? Igen! Nemcsak neki, hanem nekem, szülőnek is.

Mire kezdtem úgy érezni, hogy jó úton járok, jött az első ott alvós tábor. Nem én küldtem, ő kérte. Mit kérte?! Könyörgött. 5 napig telefonnal a kezemben ébredtem, jöttem-mentem, aludtam, és minden nap feszülten vártam, hogy hívjon. Ő pedig vagy hívott időben, vagy éppen fontos játszanivaló dolga akadt a többiekkel, és nem hívott. Akkor éreztem először: talán nekem fontosabb a kettőnket összekötő láthatatlan köldökzsinór megőrzése, mint neki - de tudtam, ez így van rendjén.

A nélkülem elég túlzás, hiszen én vittem el a lányokat moziba, megvettem a jegyet, majd kérésükre szabadon engedtem őket a bevásárlóközpontban. Aztán elbújtam egy oszlop mögé, és leskelődtem. Mennyire éreztem magam viccesnek? Hát, nagyon! De közben büszke is voltam, hiszen ott, az oszlop mögött megbizonyosodtam arról, hogy ügyes, okos, értelmes nagylány lett már a lányom.

Most itt tartunk. Azt hiszem, messze még a vége, de arra már rájöttem, hogy az élet tökéletes tanító. Úgy tanít meg elengedni a gyermekem, hogy valójában sosem engedem el. Látszólag már nem fogom olyan görcsösen a kezét, de a lelkem legmélyén igen. Ugyanúgy fogom a kezét életem végéig, mint mikor megszületett, és ott feküdt mellettem.

Ez a kapocs végig fogja őt kísérni, ameddig csak létezem. Hiszen egy anyai szív sosem tudja teljesen szabadjára engedni a gyermekét - még akkor sem, ha már felnőtt. Hozzám bármikor jöhet, és pont úgy fogom babusgatni, mint kislány korában.

Nyitókép: Shutterstock