Az anya, a lány és a pszichoterapeuta

Az anya haja seszínű, fakó-barna, arca kissé kerekded. Alkatán láthatóan nyomot hagytak az évek. Az a típus, akinek a kor előrehaladtával megvastagszik a dereka. Látszik, hogy a mai öltözékét gondosan választotta meg. Elegáns nadrág, virágmintás blúz – elől nagy masni rajta – lábán körömcipő. Kezén jegygyűrűt visel, arcán épp csak egy leheletnyi smink. A lány hosszú lábú, hosszú kezű, farmerja lóg pipaszár lábán. A rövid ujjú póló alól csont-sovány karja fehéren, ernyedten bújik elő. Ujjait egymáson sodorja, húzogatja, néha olyan erővel, hogy félő eltöri valamelyiket.

Szemben velük egy kis asztal áll – rajta papír, tollak, egy plüss elefánt, vidám színes kartondobozban papírzsebkendők, kis váza, benne gyönyörű, színes pávatoll. Az asztalka túloldalán a fotelben kerekded, kedves arcú, ősz hajú nő ül. Kék szeme barátságosan csillog, ajkán félmosoly. Hozzájuk fordulva kérdezi:

- Miben segíthetek?

- Az a helyzet – kezdi az anya -, hogy Viola nem akar enni. Nézzen csak rá! Elképesztően sovány! Hiába főzöm a kedvenceit, csak turkálja az ételt. Szép, egészséges gyerek volt, de egy ideje csak fogy és fogy. Lassan olyan sovány, átlátni rajta! Voltunk mi már mindenféle kivizsgáláson, de sehol sem találtak semmit. Végül azt mondták, a fejével van baj, vigyem pszichiáterhez. Hát itt vagyunk. Persze nem tudom elképzelni, mi baj lehetne a fejével! Mindent megkap otthon! Ő a világunk közepe. Egy szem gyerek.

- Viola – fordul a doktornő a lány felé – te, hogy látod ezt a helyzetet?

- Hogy látná? – folytatja azonnal az anya – Szerinte jól van ez így. Nem is sovány. Pedig csak rá kell nézni! Látnia kellene mit művel a vacsoránál! Tegnap is, rántott húst csináltam, az a kedvence! Szépen felkockáztam neki a rántott husit, mellé krumpli püré volt. Karikákra felvágtam a csemegeuborkát. Két falatot, ha evett. Talán annyit se! Csak piszkálja az ételt!

- Értem – mondja megint a doktornő. – Nem voltál éhes? – fordul ismét a lány felé.

- Már, hogyne lett volna éhes! – csattan fel az anya – Egész nap nem evett semmit! Mikor kipakoltam az iskolatáskáját, hogy áttegyem a másnapi iskolai dolgait bele, akkor ott volt még a tízóraija is. Pont úgy, ahogy odacsomagoltam. Hozzá se nyúlt! Reggel ágyba vittem neki a palacsintát, szépen fel volt vágva, apró falatokra, de semmit sem evett belőle. Hát hogyne lett volna éhes estére, ha egész nap semmit se evett?

- Mert az anyja vagyok és szeretem! – válaszolja az asszony kissé ingerülten. – Épp elég teher az iskola. Nagyon jó tanuló. Leköti a leckeírás, az iskola. Minden mást szívesen megteszek helyette, hogy arra tudjon koncentrálni. Erre valók az anyák!

- Viola, te szereted, jó neked, hogy csak a tanulás van, minden mást elvégeznek helyetted?

- Már megbocsásson doktornő – csattan fel az anya – micsoda kérdés ez? Hogy ne lenne jó? Hiszen semmi más dolga, minthogy tanuljon. Lesz elég dolga, ha felnő. Most igyekszem megkímélni mindentől.

- Ilona, kedves – szól finoman a doktornő – hagyjuk hadd válaszoljon Viola.

- Mondd csak meg kislányom! – néz a lányára az asszony – Tessék, mondd csak el, micsoda jó sorod van! Hogy igenis szereted ezt, mert csak a tanulásra kell koncentrálnod. Mondd meg szépen! Szeretnél takarítani, reggelit készíteni, vagy más házimunkát végezni?

A lány csak ül némán. Fejét lehajtja, maga elé néz.
- Nos? Mondd meg szépen a doktornőnek – folytatja az anya – akarsz házimunkát végezni?

A lány bátortalanul megrázza a fejét.
- Láthatja doktornő – mondja elégedetten az asszony. – Nem akar házimunkát végezni. Örül, hogy megcsinálom én, neki meg csak a tanulásra van gondja.

- Rendben – sóhajt a doktornő. – Sportolsz valamit? – fordul megint a lány felé.

- Régebben sportolt – feleli máris az anya. – Hétfőn és szerdán úszásra hordtam, csütörtökön tornára. De egy ideje már nem akar menni.

- Kedves Ilona, hagyjuk, hogy Viola válaszolhasson a kérdésekre.

- Nekem aztán mindegy! – mondja sértődötten az anya – Csak jó, ha tudja, elég szégyenlős lány, nemigen beszél idegenekkel. Ugye kicsikém? – teszi kezét a lány combjára.

- Nos – mondja doktornő – az a dolog menete, hogy először beszélgetek fél órát Violával négyszemközt, aztán folytatjuk megint hármasban.

- Mi az, hogy négyszemközt? – kérdezi felháborodottan az anya – Nekünk nincsenek titkaink egymás előtt! Ugye kislányom? Tudja doktornő, nálunk nincs kóddal ellátott telefon, vagy számítógép! Nincsenek zárt szobák! Természetes, hogy tudunk egymás dolgairól. Mi mindent megbeszélünk, mindent megosztunk egymással! Mi nagy szeretetben élünk!

- Ez csak természetes – feleli óvatosan a doktornő – ugyanakkor mindenkinek szüksége van néha saját térre. Nem azért mert titkolna bármit is, hanem ilyen az emberi természet.

- Ah! – fakad ki az asszony – Természetesen van saját szobája! Mi mindent megteremtünk neki!

- Az előbb azt mondta, legalábbis én úgy értettem, hogy a szobák sem zárhatók.

- Mégis minek zárná a szobáját? Hiszen én járok be rendet tenni, takarítani, kikészíteni a másnapi ruháját az iskolához, meg minden egyebet. Természetesen bármikor üldögélhet csak magában a szobájában – de nemigen szokott.

- Próbáljuk azért meg, ahogy szoktuk. Beszélek fél órát négyszemközt Violával, addig le tud ülni a váróban, aztán utána folytatjuk hármasban.

- Nézze doktornő! – kezdi az anya – Nem hiszem, hogy a házimunka firtatása meg ilyenek cseppnyit is előbbre visz minket. A lányom nem eszik. Ennie kell, mert sovány. Ön az orvos. Mondja meg neki, egyen rendesen, azt is, hogy az ő hibája, hogy így néz ki, és semmi mást nem kell tennie, mint szépen megenni az ételt, amit készítek. Ennyi. Semmi több. Mi értelme itt órákat fecsegni holmi házimunkáról? Egyébként pedig biztos vagyok benne, Viola sem szeretne négyszemközt beszélgetni. Mondtam már, nincsenek titkaink egymás előtt! – odafordul a lányához – Mondd meg Viola, szeretnéd, ha kimennék és magadra hagynálak a doktornővel? – a lány nem felel. Az asszony felkel a kanapéról, a lánya elé guggol, próbál a szemébe nézni, haját simogatja – Mondd meg szépen kicsikém, szeretnéd, ha magadra hagynálak és kimennék? Szeretnél itt maradni egyedül, anya nélkül? – a lány ekkor megrázza a fejét.

- Nos, láthatja. Nem szeretne. Én elhiszem, hogy önhöz nagyon sok problémás ember jár, de ön meg higgye el, hogy nálunk minden rendben van. Imádom a lányom, a férjem is teljesen odavan érte. Mindent megadunk és megteremtünk neki, mindent megteszünk érte. E tekintetben semmi baja nem lehet! Mi áldozatkész, jó szülők vagyunk, a rajongásig szeretjük a lányunkat. Mivel nekünk nincsenek titkaink egymás előtt, - mint már említettem -, így arról is tudnék, ha valami lelki problémája lenne az én kislányomnak. Így aztán azt gondolom, ön vagy rá tudja venni, egyen rendesen, el tudja mondani neki orvosilag, hogy az ő hibája, hogy így néz ki, ahogy. Ön rá tudja venni, ne makacskodjon, vagy teljesen feleslegesen jöttünk ide.

- Asszonyom, nézze, a pszichoterápia hosszú folyamat. Van, hogy egy évig, vagy még tovább is eltart. Nem tudom valakinek megmondani, hogy egyen, aztán csodák csodájára enni kezd. Nyilván oka van annak, hogy Viola nem eszik. Ezt tudjuk feltérképezni egy pszichoterápia alkalmával. Viola nem hibás azért, mert nem eszik. Ez egy nagyon nehéz probléma, aminek van valami oka. Ezt kell kideríteni, megtalálni. Ez hosszú idő.

- Doktornő, nekem ez egy nagy zagyvaságnak hangzik. Az előbb mondtam el, teljesen kizárt, hogy bármi lelki problémája lenne a kislányomnak. Viola! – néz megint a lányára – van bármi lelki problémád? Mondd meg szépen ha van. Gyerünk! Látod, nekem nem hisz a doktor néni! Nos? Van bármilyen lelki problémád?

A lány némán megrázza a fejét.

- Nos. Ha nekem nem hitt, tessék – folytatja önelégülten az asszony. – Még az a szerencse, hogy felelős szülő vagyok. Utánanéztem, a terápiához szükséges a belegyezésem. Nem egyezem bele. Láthatja, semmi szükség rá. Majd megoldjuk valahogy mi magunk! Egyszer majd csak olyan éhes lesz, hogy eszik!

- Ez az egész csak arra megy ki, hogy jó sok pénzzel lehúzzon a terápiás kezelések kapcsán. Most mondtam el és Viola is, nincs semmi lelki baja. Köszönjük, hogy fogadott minket – áll fel az asszony – Gyere Viola, menjünk!

A lány felemeli a fejét, ránéz a doktornőre. A szemében mély fájdalom, kétségbeesés, csalódottság tükröződik. A doktornőnek elszorul a szíve. Tehetetlenül nézi, ahogy a lány lassú mozdulatokkal felkel a díványról és az anyja után indul. Az asszony már kiért a váróba, a lány a küszöbön áll, keze a kilincsen, készül, hogy behúzza maga után az ajtót.

- Viola! – szól utána – Itt a névjegykártyám – nyújt felé egy kis kartont –, rajta van az email címem és a privát telefonszámom is. Ha úgy érzed, nyugodtan írj, vagy hívj fel – hadarja gyorsan.
A lány elveszi a kis kártyát, gyorsan a farmerja zsebébe csúsztatja, majd kisurrant az ajtón.

Bucsi Mariann

Nyitókép: Shutterstock