A szeretetre éhező nők a kedvenceim, mert velük bármit megtehetek...

Olyan volt, mint egy igazi ragadozó. Belépett a terembe, gyorsan felmérte a terepet, kiszúrta a potenciális jelölteket és elindult hódítani. Ahogy a szőke lány felé lépdelt, már pontosan tudta, mit fog mondani, hogyan fog viselkedni. Pillanatok alatt megérezte, mit akar a másik hallani és ő ezt meg is adta neki, legalábbis addig, amíg meg nem kapta, amit akart.

Aznap igazán sikeres napja volt. Ahogy leült a szőke lány asztalához, rögtön elővette a megnyerő stílusát, amivel általában mindig célba ért. A lány először nagyon meglepődött, ő pedig ezt kihasználva lopva a karjához ért, hogy tesztelje, hogyan reagál az érintésére és egyben elkezdje kiépíteni vele a bizalmat. A lány egy pillanatra összerázkódott, de a jelek szerint nem volt ellenére a közeledése. Csinos nő volt, de sütött róla az önbizalomhiány és az, hogy görcsösen keresi a szerelmet. Ez a típus volt Attila kedvenc célpontja. Velük bármit könnyű volt elhitetni pár szép szóval és egy kis figyelemmel. A lány pár perc múlva felengedett és elkezdett flörtölni vele. Hisz ki tudott volna ellenállni egy ilyen sármos, magabiztos, ugyanakkor kedves férfinak? Egy félórával később már megbeszéltek egy személyes találkát, Attila elégedett volt. Most sem hagyta cserben a vonzereje.

Mindig vonzották azok a nők, akik szeretetre éheztek. Pillanatok alatt kiszagolta a gyengeségüket és elhitette velük, hogy ő lesz az igazi, aki végre elhozza a remélt boldogságot. Valójában egyik nő sem érdekelte, csak a benne tomboló brutális űrt és ürességet akarta velük pótolni. Képtelen volt otthon lenni egyedül, megőrjítették a kínzó gondolatok a fejében, ezért folyamatosan úton volt, hódított és női szíveket rabolt. Mások energiája éltette - a tudat, hogy elveheti, amire szüksége van. Élvezte, ahogy ezek az áldozat típusú nők egy pillanat alatt megnyíltak neki némi szeretet reményében. Hamar felismerte ezt, amikor megcsillant a szemükben a remény.

Forrás: Shutterstock

Innentől fogva mindig ugyanaz volt a forgatókönyv. Egy-egy este erejéig eljátszotta a hősszerelmest, majd napokra eltűnt, hogy kétségben hagyja őket. Imádta a vergődésüket. Persze próbáltak erősek maradni és nem mutatni a fájdalmukat, de ő minden rezdülésüket érezte és ez kéjes gyönyörrel töltötte el. Szerette érezni, hogy ő irányít, az ő kezében van a hatalom egy másik ember érzései felett. Mindig dobott egy csontot, hogy a játszma tovább folytatódjon, addig zsigerelte áldozatait, amíg meg nem unta. Aztán eldobta őket, mint egy használt papírzsebkendőt. Néha annyira szánalmasnak látta őket. Hát hogy hihették el ezt a sok baromságot, amit összehordott?

Egyikük sem jelentett számára semmit. Csak arra kellettek ezek a nők, hogy ne legyen egyedül és érezze nap mint nap, hogy bárkit képes megszerezni magának. Akit igazán szeretett volna, azt sosem kaphatta meg. Ott volt az édesanyja, akit gyerekként mindig istennőként csodált, de ő észre sem vette. Kétségbeesett harcot vívott a figyelméért, a legtöbbször hiába. Utána fejlesztette tökélyre azt a képességét, hogyan hívja fel magára a figyelmet. Soha nem többé nem akarta érezni azt a visszautasítást, amit gyerekkorában érzett. Egy nő volt az életében az anyján kívül, akit szívből szeretett, ő három éve halt meg egy autóbalesetben. Az volt az a pont, amikor szimbolikusan lezárult az élete és örökre bezárult a szíve.

Szerencsére könnyen talált áldozatokat a könyörtelen játszmáihoz. Nem érzett lelkiismeret furdalást, sosem érdekelte igazán, mit élnek át azok a lányok, akiket használt, majd eldobott. Csak az érdekelte, hogy ne érezze a fájdalmat a szívében és ne hallja az üvöltő hangokat a fejében. Kegyetlen volt? Igen. De valójában ő is csak a túlélésért küzdött...

Kezdőkép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek