Elveszítettem önmagamat egy sármőrbe bújt szörnyeteg oldalán

Állandóan fáradt voltam, mintha az életerőm folyt volna el. Élettelen volt a tekintetem, a vonásaim kemények, csontsoványra fogytam, nem tudtam nevetni. Néztem a régi képeinket és rájöttem, a legtöbbhöz negatív élmény társul: itt is veszekedtünk, ott is üvöltött velem, utána bántott, előtte bántott, közben bántott. És rengeteg fotón, viccesnek beállítva ugyan, de kést fogott rám. Én sorvadtam, ő egyre jobban kivirult: az én romjaimon épült.

Nem akarok arról írni, mivel hálózott be. Nem akarok arról beszélni, milyen borzalmas felismerés volt, hogy minden szava, tette hazugság volt, egy gondosan felépített, totális manipulációra épülő manőver.
Nem akarok arra emlékezni, milyen naivan sétáltam bele a csapdájába egy elbűvölő szörnyetegnek, aki ördögien behálózott.

Először csak az tűnt fel, mindig rosszul vagyok. Először csak „apróságok" jöttek: szorongás, gyomorgörcs, hosszútávfutót megszégyenítő tempójú szívdobogás. Majd az álmatlanság, a mindenhol kialakuló izomgörcsök, a pánikrohamok, a betegségek. Elveszítettem a színeimet. Elveszítettem önmagamat és mindent, amiben hittem. Az egész világom összedőlt.

Ekkor kezdtem összerakni a mozaikkockákat, ekkor indultam el egy végeláthatatlan és gyötrelmes úton, amit csak azok értenek, akik szintén átélték ezt. Hiába tanultam erről évekig, hiába dolgoztam a szakmában, benne lenni egy súlyosan bántalmazó kapcsolatban egészen más volt, mint amit egy könyv lapjairól meg lehet tanulni. Itt a bőrödön érzel mindent: azt, hogy az agyadra valami furcsa köd telepszik, s bár pontosan tudod, mi történik, lépésre képtelenül, bénultan figyeled csak a történéseket. Azt, hogy szembe kell nézned a csalódással, hogy ez az egész nem szerelem volt, hanem rablás, egy beteg elméjű, embernek alig nevezhető véglény éhségének következménye: neki semmi másra nincsen szüksége, csak arra, hogy másokból táplálkozzon, s ezzel enyhítse végtelen ürességét, értéktelenségérzését és a komplexusait. Neki csak csodálóra, alattvalóra van szüksége, aki minden parancsot teljesít és mindig rendelkezésre áll.

De egy idő után felzabál, s már nem marad miből falatozni, ekkor még jobban elszabadul a pokol, hiszen saját belső gyötrelmei, a folyamatos külső utánpótlás hiányában vészesen felerősödnek, s ő mindent megtesz, hogy valami még kisajtolható legyen az áldozatából, s ha nem megy, a kapcsolatnak vége. Más préda után néz, vagy egyszerűen olyan mértékű bántalmazásra adja a fejét, ami súlyos sérülésekkel vagy halállal végződik. A legjobb esetben az áldozat felébred és elmenekül, de ezért óriási árat kell fizetni. Mert hiába tudja az ember az eszével, hogy ez egy állat, ettől menekülni kell, hiába tudja, mi mindent tett vele, hogy bántalmazó kapcsolatban él és menekülnie kell, az agya megcsúfolja.

Forrás: Shutterstock

Egy bántalmazótól elszakadni rettenetesen fáj. Fáj beismerni, hogy ami szépnek indult, hazugság volt. Fáj beismerni, hogy nem volt szerelem, csak traumatikus kötődés. Fáj elfogadni, hogy hülye voltam, és nem vigasztal a tudat, hogy előtte nem találkoztam ilyesmivel, nem tudhattam, mi ez. Rettenetesen gyötrelmes kitépni magunkból ezt a hamis „szerelmet" és felkészülni arra, menekülni kell, s közben mindent el fogunk veszíteni. Mert ezt tudja az ember, amikor egy pszichopatával élt együtt, hogy esélye sincs, hiszen pontosan kiismerte, tudja, mire képes és azzal is tisztában van, hogy meg is teszi.

S mikor végre, hosszú, titokban tartott tervezés és előkészületek után végre megszabadul, akkor kezdődik csak igazán a pokoljárás. Üvöltve fáj majd a hiánya, vagy az, amit annak hiszel. Romokban heversz és közben építened kell az új életedet úgy, hogy már megkaptad a halálos sebedet és éjjelente a szádba tömött párnával üvöltesz a padlón fetrengve. Minden sejted utána ordít, a józan ész köszönőviszonyban sincs veled. De ha küzdesz magadért, meglátod az első fénysugarat. A fátyol elkezd halványulni, s onnantól másképpen látsz mindent. Elkezdesz gyógyulni, ki így, ki úgy. Van, aki segítséget kér, van, aki magát gyógyítja.

Én írtam. Végeláthatatlan sorokat, visszaemlékezve mindenre: szóra, tettre, ütésre, fojtogatásra, üvöltésre, törés-zúzásra, minden egyes megalázásra, rombolásra. S amikor rám tört, hogy visszarohanok hozzá, csak olvasgattam, miket tett velem és a gyerekemmel. És már másfajta hang üvöltött: normális vagy?! Ehhez akarsz visszamenni, ehhez az állathoz, aki lerombolt benneteket, aki mindent elvett belőled, és egy hajszálon múlt, hogy nem ölt meg? Ebbe a gondolatba fogódzkodva lépkedtem előre, minden nap minden percében megküzdve magamért, tudatosan kapaszkodva örömteli élményekbe: folyókba, fákba, a napsütésbe, a gyerekemmel együtt töltött időbe és a békébe, ami végre a miénk volt.

Aztán egy nap arra ébredtem, már nem érdekel. Ignoráltam, nem reagáltam semmire, s újra épülni kezdtem. Újra önmagam, újra erős lettem, bár máshogy, mint előtte. Rengeteg dolgot írhatnék arról, milyen változásokat okoz az emberben egy bántalmazó kapcsolat, vagy hogy mennyire nehéz elszakadni egy bántalmazótól. De inkább csak annyit mondok: el lehet jönni, meg lehet gyógyulni és lehet egészséges, boldog párkapcsolatban élni.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek