Reménytelen esetnek tartottatok, de bebizonyítottam, hogy képes vagyok talpra állni

Abba nem szeretnék mélyen belemenni, mit vétettem. Elég, ha annyit tudsz, hogy alaposan elszúrtam életem első negyed évszázadát. Alaposan leírtam magamat a családom, később a barátok, tanárok, osztálytársak előtt. Ez idő alatt megtagadtam mindennemű segítséget, és már csak akkor fohászkodtam érte, miután az utolsó utáni esélyt már nem kaptam meg senkitől. Mindig azt vágták a fejemhez, hogy „Erik, te reménytelen eset vagy! Sosem fogsz megváltozni, hiszen már milliószor próbáltad és egyszer sem sikerült!".

Elhittem. Egy darabig. Aztán megismertem valakit, aki szintén az én cipőmben járt egykor. Hamar kiismert. Látta rajtam a teljes káosz és elhagyatottság minden jelét. S mivel ő maga is átesett egy ilyen időszakon, ő volt az egyetlen, aki bízott bennem. Abban, hogy van elég akaraterőm újrakezdeni. Az ő belém vetett hite adott erőt arra, hogy talpra álljak és még mindig az élők sorát erősíthessem.

Halálosan lassú ütemben fordult el tőlem mindenki az elején. Mindig próbáltak nekem új esélyt adni, de én sosem tudtam élni vele, nem voltam rá méltó. Egy idő után én kezdtem el elfordulni mindenkitől. Először azt hiszem a szüleimtől, majd már a tesóimmal is utolsó senkiként bántam. A barátaim hamarabb feladták, mivel az „csak barátság" volt. A többi barátnak tiszta fejjel nem nevezhető egyén pedig értelemszerűen akkor hagyott békén, amikor a jó útra készültem lépni. Őszintén? Ezt egyáltalán nem bántam.

De, hogyan sikerült odáig elérnem, ahol most tartok? A teljes, kilátástalan magányból, a nulláról? A legfontosabb talán az önuralom. Piszkosul nehéz élni anélkül, amihez már hozzászokott a szervezeted. A rohamok, a rémképek, a szinte másodpercenként változó hőhullámok, majd didergések, a hiányérzet minden vállfaja rád telepszik és úgy érzed, hogy nem bírod ki... Két kezem is kevés megszámlálni azt, hányszor akartam feladni és ott folytatni, ahol abbahagytam. Sokkal könnyebb lett volna.

Viszont... valamiért azok, akik ezekben a nehéz időkben körülvettek, mind bíztak bennem. Nem tudtam miért, nem szolgáltam rá. Viszont, ki akartam próbálni, milyen testileg, szellemileg, érzelmileg teljesen tisztának lenni. Ezért szembeszálltam a démonjaimmal. Hosszú időbe telt. Csupa elfecsérelt nap, hét, hónap... amikor egyébként élnem kellett volna. Dolgoznom kellett volna. Csajoznom kellett volna. Akaratom ellenére váltam későn érővé. Utólag pótolok mindent, próbálom behozni az elvesztegetett időt.

Féléve együtt lakom a szerelmemmel – aki remélhetőleg hamarosan a menyasszonyom lesz. Viszonylag jól fizető állásom van. Jelenleg ez a két dolog teszi ki az új életemet. A régi barátokat, a családomat néha még messziről szoktam látni. Ők nem tudják ezt. S voltaképp a hollétem felől sem tudnak semmit... Mindennemű kapcsolat megszakadt anno, s bár magamat sikerült újjáépítenem, ők ennek az új életemnek már nem kívántak a részei lenni. Nem bíztak bennem úgy, mint azok a (régebben) vadidegenek, akiknek mindent köszönhetek. Mindent ami vagyok, s mindent, ami leszek.

Erik történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock