Férfivélemény: Tényleg ennyi nőnek vannak mentális gondjai, vagy csak én vonzom őket?

Ez így elsőre kicsit talán csúnyának hangzik, úgyhogy hadd pontosítsak egy kicsit: az ismerkedéseim során rengeteg olyan lánnyal kerültem össze, akiknek válogatott mentális problémáik voltak, a „mezei" depressziótól kezdve a bipoláris zavarig, szóval tényleg súlyos gondokkal küzdöttek, nem csak a mindennapos lelki problémákkal. Aztán egyre több emberrel beszélgettem erről a témáról és úgy tűnt, hogy a mentális gondokkal való küzdelem egy olyan növekvő tendencia, ami a teljes társadalomban jelen van, kiváltképp akkor, ha a fiatalabb generációkat vesszük górcső alá, - ami valljuk be, aggasztó.

Félreértés ne essék, szó sincs arról, hogy akkor most minden nő őrült és szegény férfiak így meg úgy. Több, mint valószínű, hogy elég sok riasztó példával tudnának előállni a hölgy ismerőseim is ebben a témában, csak épp a férfiakat a célkeresztbe állítva. Én viszont alapvetően az enyémtől ellenkező nemről rendelkezem tapasztalatokkal ilyen téren, főleg azért, mert a társas kapcsolataimra jelentős hatással voltak ezek a gondok.

Néhány évvel ezelőtt például megismerkedtem egy fiatal, húszas évei elején járó lánnyal, akivel nem sokkal később el is kezdtünk randizni, pár találkát követően pedig érződött, hogy ebből most tényleg lehet valami komolyabb is. Mikor jobban elmélyült a kapcsolatunk, terítékre kerültek a kicsit lelkizősebb témák, köztük a küzdelme a depresszióval, öngyilkossági kísérletekkel és olyan dolgok, amiket saját bevallása szerint nem igazán osztott meg mással.

A dolgok tényleg jól haladtak pár hétig, aztán egyszer csak semmi. Üzenetekre nincs válasz, a telefonhívásokra dettó. Pár nappal később kaptam csak újra válaszokat, többnyire egyszavas üzenetek formájában. Jeleztem, hogy ha gond van és segíthetek, akkor szóljon. Ha időre van szüksége, akkor semmi gond, teszek két lépést hátra és teret adok neki. Megköszönte, kaptam egy ígéretet arra, hogy keresni fog, de többet nem beszéltünk, ő nem keresett, én pedig egy-két alkalommal még ráírtam, de válasz hiányában csendben elhalt a kettőnk viszonya.

Lehetne persze millió oka egy ilyen eltűnésnek, de kicsivel később egy közös barátunktól megtudtam, mi állt a háttérben: a lány bipoláris zavarral küzdött. A pszichológiai gyorstalpalótól mindenkit megkímélnék kellő szaktudás hiányában, a lényeg annyi, hogy a bipoláris zavarral együtt járnak a szélsőséges hangulatingadozások, főképp a mániás depresszió és az ezzel szögesen ellentétes, jobb időszakok. Bár alapvetően a kitartás híve vagyok, úgy éreztem, hogy ebben a helyzetben nem tehetek semmit sajnos, legalábbis addig, amíg ő nem érez nyitottságot arra, hogy bevonjon a helyzetébe. Így csendben elengedtem és azóta sem beszéltünk.

A riasztó igazából nem is az volt ebben az esetben, hogy megtörtént, mert bárkivel megeshet egy-egy ilyen történet. Mint azt a bevezetőben már elárultam, egy pont után inkább az rémisztett meg, hogy sormintába fűzhettem volna azokat a sztorikat, amikor olyan nőkkel ismerkedtem meg, akiknek, ha nem is ennyire súlyos, de hasonló gondjaik voltak. Adódtak rövidebb és hosszabb ideig tartó kapcsolataim is, amik persze idővel „belekényszerítettek" abba a helyzetbe, hogy megtanuljam, miként lehet kezelni ezeket a mentális problémákat.

Bár szívesen osztanék meg nagy igazságokat a helyzetről, az egyetlen tényleges tanulság, amit levonhattam az, hogy mindenkit a saját léptékei és igényei alapján lehet csak biztatni és támogatni. Lesznek, akik teljes mértékben rád akarnak majd támaszkodni, lesznek, akik az elmesélt kis történetemhez hasonlóan teljes lezárással reagálnak majd a közeledésedre. Fontos azonban, hogy kellő türelemmel és támogatással kezeljük a helyzetet, tudva azt is, hogy nem oldhatjuk meg a problémáikat helyettük, hiszen a mi célunk maximum a támogatás lehet, nem pedig az, hogy gyógyírt nyújtsunk ezekre a gondokra.

Nyitókép: Shutterstock