Bujdossak el szégyenemben, mert mentális beteg vagyok?!

Azé a vidéki pszichiátriáé, ahol 5 éve 2 hónapig éltem. Nem véletlenül nem írom, hogy "töltöttem", hanem éltem. Mert egy hetet kórházban tölt az ember, 2 hónapot ott bent él. Furcsa volt viszontlátni a helyszínt, az ápolókat és az ápoltakat. Az első percekben erős késztetést éreztem, hogy kifussak a teremből, hogy ne nézzem végig, hogy ne szembesüljek az emlékeimmel egy rossz periódusomból. Mégis maradtam, és megérte.

A film után egy beszélgetés következett a rendezővel. Majd amikor a közönség kérdezett, akkor jött számomra az igazán nagy meglepetés. A legtöbb kérdés azt boncolgatta, rendben van-e az etikailag, hogy a dokumentumfilm egy mentálisan beteg lányt mutat be, akit később fel lehet majd ismerni. Úgy tűnt, a teremben csak nekem és az elsőfilmes rendezőnek volt rendben. Miért is?

Én nyíltan beszélek a bipolaritásomról a munkahelyemen, a főnökömmel, akár az első Tinder-randin is. (Bevallom, az utóbbit néhányszor megbántam, mert lehet, hogy nem ezzel kellene kezdeni...) Kaptam a nyíltságomért hideget, meleget. Többek között azt, hogy miért beszélek róla, más sem beszél a daganatáról és arról, hogy hogyan gyógyult ki belőle.

Pedig szerintem nagyon is fontos. Mert érdekes, mert erőt lehet belőle meríteni, mert nem szégyen. A betegség - akár testi, akár lelki - nem lehet szégyen. Persze, főleg az elején nehéz róla beszélni. Nekem is az volt. Egy pszichózis után kemény belátni, miként fordul ellenem az agyam, hogyan merítkeztem meg a mélyben, és hogy az is én voltam. Nem könnyű. Nagyon rögös út. Mégis érdemes szembenézni vele.

A társadalomnak is érdemes lenne szembenézni azzal, hogy a mentális betegségek léteznek, és java részük tünetmentesíthető. Sajnos az én esetemben azt nem tudom mondani, hogy gyógyítható (ha párszor önkényesen el is hagytam a gyógyszereimet, megvolt ezeknek a böjtje). A lényeg, hogy igenis az ilyen témájú könyvek és filmek adják meg a kezdő lökést, hogy beinduljanak a párbeszédek.

Alapvetően tehát megdöbbentem. Megdöbbentem azon, hogy ma Magyarországon, és sok-sok helyen a világban, mennyire tabu téma a mentális betegség. Hiába próbálunk nyitottan hozzáállni, mégis sokan védeni akarják a "beteget". De mitől is? Sokan abból indulnak ki, hogy az ilyen betegek szégyellik magukat, és nem normálisak (már ha egyáltalán létezik olyan, hogy normális). Pedig mi is normálisak vagyunk, csak egy betegséggel élünk - mint annyi más ember, akinek krónikus betegsége van -, de teljes és társadalmi szempontból is normális életet.

Rancz Imola

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock