A Covid-járvány margójára: Szégyenlős lettem a saját életemben

Emlékszem, mennyire lázadt a lelkem ez ellen, mondván, hogy ÉN aztán társasági ember vagyok, és NEKEM senki ne mondja meg... Miközben a logikus énem pontosan tudta, hogy ezt kell tenni, ez a helyes, egyszerűen gáz vagyok, ha nem tudom megugrani - és bár úgy tűnik, egészségesen megúsztam a járványt, mégis vannak arra utaló jelek, hogy azért nincs minden rendben velem sem...

1. Turista lettem a saját életemben

Sejtettem, hogy valahogy hozzá fogok szokni ahhoz a tényhez, hogy a seggemen kell ülni, de azt nem gondoltam, hogy a járványhelyzetet követően szorongani fogok a gondolattól, hogy valaki mással ebédeljek együtt. A minap együtt kajáltunk az egyik kollégámmal, és miközben ő beszélt hozzám, végig azon gondolkodtam, hogy miért vagyok zavarban, miért feszengek, és miért agyalok azon, hogy vajon mennyire lenne ciki egy 10-es skálán leenni céklával a csíkos nacimat? Aztán megállapítottam, hogy olyan lámpalázas vagyok, mint egy első randin. Nem is merek belegondolni, hogy mi lesz, majd ha egyszer tényleg randin leszek, szívrohamot kapok?

2. Tolerancia szint = 0

Mióta kitört a járvány, sokkal érzékenyebb vagyok a többi ember reakciójára. Korábban simán elengedtem a fülem mellett egy füttyöngető, rám dudáló vagy kajánul vigyorgó idegen elismerő pillantását, ma viszont azonnal kiborulok ezektől, és szívem szerint kiharapnám az illető nyaki ütőerét. Felfogom, hogy ez nem normális dolog, és természetesen senkit nem öltem még meg, de érzem, hogy teljesen elszoktam az emberektől - és a velük járó kellemetlenségektől is.

3. Azon is sírok, amin nevetni kéne

Akik ismernek, tudják, hogy a pozitivitásom és a humorom a legerősebb fegyvereim az élet nehézségeivel szemben. De most, a járvány - remélhetőleg - vége felé közeledve azt kell mondjam, hogy pozitív és vicces sem vagyok. Ami baj, mert így egy meztelen csigának érzem magam, akinek nincs menedéke az eső elől.

+1. Átértékeltem a fontos dolgokat az életben

Nem véletlenül hagytam ezt a pontot a végére, mert míg az előző 3-ról tudom, hogy idővel el fog múlni, ez a tanulság reményeim szerint örökké velem marad. A koronavírus-járványnak "köszönhetően" megtapasztaltam, hogy kik azok az emberek, akikkel számíthatunk egymásra, hogy mit jelent aggódni a másikért, hogy milyen érzés tehetetlenül végignézni egy hozzád közel álló ember küzdelmét. Ezek mentén pedig megtanultam, hogy a közösen eltöltött időnél és az egészségnél semmi sem fontosabb.

Persze, elméletben ezt eddig is tudtam, de azért mégis csak egész életemben hajtottam magam és a pénzt, a másik oldalon viszont kevés időt szenteltem annak, hogy igaziból éljek. Most, hogy újból "mindent lehet", szeretném jobban irányítani az életem, és nagyobb hangsúlyt fektetni azokra a dolgokra, amik valóban örömet okoznak. Szeretnék úgy élni, hogy ha esetleg holnap meghalok, ne legyen hiányérzetem az életem miatt.

Nyitókép: Shutterstock