Féltékeny kollégák: Ne rajtam vezesd le a kisebbségi komplexusod!

Minden munkahelyen vannak konfliktusok, és sajnos az ember úgysem fog jól kijönni az összes kollégájával. Aki mindenkivel szuper jó barátságban van a melóban, az gyanús, mert valószínűleg mindenkinek azt az arcát mutatja, amit látni szeretne. Egy munkahelyen ugyanis sok ember van, különböző egyéniséggel, így érthető, ha nincs 100 százalékig jóban mindenki mindenkivel. Ráadásul a munka során rengeteg konfliktus felléphet, ami szintén egy természetes dolog, a kérdés csupán az, hogy kezeljük.

Kialakulhatnak szorosabb kapcsolatok, akár barátságok is, nyilván az ember azok felé húz, akik hasonlóak hozzá, és jól érzi magát a társaságukban. Akiről pedig ez nem mondható el, azt igyekszik elkerülni, már amennyire a munka engedi.
Nekem mindig voltak olyan kollégáim, akikkel megtaláltam a közös hangot, és sokszor feldobták a napomat, így még az unalmas meló is átvészelhető volt, nekik hála. De voltak persze olyanok is, akiket nem zártam a szívembe, de ettől függetlenül tudtunk együtt dolgozni.

Ám ami az egyik cégnél történt, az már túlment a tűréshatáromon. Amikor odakerültem, és bemutattak a csapatnak, éreztem Magdin – a tekintetéből – hogy nem repes az örömtől, hogy itt vagyok, és tudtam, elsőre nem lettem neki szimpatikus. De azt gondoltam, nem baj, máskor is megesett már ilyen, ez majd megváltozik. Sokszor pont azokkal lesz az ember jóban, akikkel elsőre nem annyira szimpatizál. Csakhogy úgy tűnt, hogy Magdi véleménye nem annyira akar megváltozni rólam, hiába dolgoztam már ott pár hete, és teljesítettem jól, illetve tudtommal nem adtam különösebb okot arra, hogy ne kedveljen. Valószínűleg pusztán a lényem irritálta....

Oké, van ilyen... Csakhogy idővel azt vettem észre, hogy valahogy igyekezett mindig úgy alakítani bizonyos szituációkat, hogy én rosszul jöjjek ki beleőle, hogy úgy tűnjön, nem végzem jól a munkám. Hangosan hívta fel a figyelmet arra ha hibáztam, és nem túl kedvesen kioktatott úgy, hogy lehetőleg mindenki más is hallja. Ha valamit jól csináltam, vagy más megdicsért, arra is tett egy-egy epés megjegyzést.

Eleinte próbáltam nem foglalkozni vele, és a munkára illetve a többi kollégámra koncentrálni, akik viszont kedvesek voltak velem. De a helyzet csak egyre rosszabb lett. Sőt visszahallottam, hogy másoknak szid, és egyre többet kötött belém, hiába lettem jobb a munkában, valószínűleg őt pont ez zavarta. Igyekezett több feladatot rám sózni, és a kákán is csomót keresett. Ha csak megszólaltam bármivel kapcsolatban, abba belekötött, vagy próbált hülyét csinálni belőlem mások előtt.

Már gyomorgörccsel mentem be a munkahelyemre, mert sajnos nem tehettem meg, hogy elkerülöm. Úgy döntöttem, próbálok vele beszélni, mert ez az állapot nem fenntartható. De ez sem sikerült, mert úgy tett mintha semmi sem lenne, és állította, nincs baja velem. Csakhogy a helyzet nem változott, végül elegem lett, és felmondtam.

Nem biztos, hogy jól tettem, hogy eljöttem csupán egy ember miatt. A főnöknek nem mertem szólni, mert akkor „besúgónak" éreztem volna magam, de így utólag belegondolva mégiscsak az lett volna a jó megoldás, ha finoman jelzem felé. Mert talán ha ő beszél vele, akkor visszavesz kicsit, vagy közösen megbeszéljük a problémát.

Ha szereti az ember a munkáját, nem kellene feladnia egyvalaki miatt, hiszen a boldogsághoz elengedhetetlen, hogy azt csináljuk, amiben örömünket leljük, és ne csak a pénz miatt járjunk be dolgozni. Ha pedig ez megvan, nem veheti el tőled egy olyan ember, akinek saját magával vannak komoly gondjai, kisebbségi komplexusokkal küzd, amit úgy igyekszik palástolni, hogy másokat csesztet. Itt neki kellene sürgősen változtatnia, és nem neked félreállni...

Nyitókép: Shutterstock