Az örök sötétség árnya rálehelte utolsó csókját szemed kékségére

Innen fentről olyan aprók az emberek. Egyenként apró pontok, de összességében nézve őket, mintha hangyabollyá sűrűsödnének. Csak nyüzsögnek, haladnak szótlanul, egymásra se néznek, és senkinek eszébe se jutna megemelni a fejét, vagy ránézni a másikra.

Az, hogy felnézzen bárki is ennek a tízemeletes panelháznak a tetejére, kizárt. Meg sem fordul senki fejében, hogy valaki ott ül a szélén, lábait lógatja a mélységbe, és játszik egy gondolattal. Senki nem néz túl a szemmagasságon, mindenki a saját életét rendezgeti, de ha most leugranék, akkor talán már foglalkoznának velem.

Biztosra veszem azt is, hogy a tömegből nem egy olyan önkéntes állna a kamerák elé, aki elszánt meggyőződéssel állítaná, hogy ő bizony látott valakit ott fent, látta az egészet - és találgatásba bocsátkozna, miért is tettem. Az emberek már csak ilyenek, pár pillanatnyi médiaszereplésért azt is látják, amit nem, azt is tudják, amit senki más.

Elkezdenének foglalkozni a személyemmel és az indíttatásaimmal, az életemmel és a múltammal - de ez is csak pár napig volna szenzáció, rövid időn belül minden visszaállna a megszokott kerékvágásba, és az emberek újra magukkal törődnének. Talán olykor-olykor szóba hoznának, mint azt a csendes lányt a negyedikről, aki levetette magát, de név szerint biztosan nem emlegetne senki. A tulajdon anyám sem, arról az iszákos nevelőapámról már nem is beszélve, aki csak olyankor szól hozzám, ha az útjában vagyok neki, vagy ha pénzt akar. Senki sem fog hiányolni.

Ezt még talán elviselném, de az a rettenetes esemény, amivel reggel fogadtak, teljesen letaglózott. Elragadták tőlem az éjjel az egyetlen biztos pontot, az egyetlent, akit valaha is istenigazából szerettem, aki mellett megismerhettem az igaz szerelmet. Egy részeg sofőr úgy gondolta, pár feles után még képes biztonságosan vezetni... Tévedett. A tévedésének ára pedig egy emberi élet. Azonnal meghalt, azt mondták, de mit számít ez most?

Az éjszaka gonosz árnyai elvették tőlem, ajkára lehelték utolsó csókjukat, amellyel örökre lezárták szemei kékségét. Soha többé nem nézhetem szikrázó mélységét. Csak az emlékek maradtak utána...  

Forrás: Shutterstock

Hihetetlen, hogy milyen törékeny az emberi élet, pedig ez is csak egy átlagos napnak indult. Reggel sietve szedtem a lépteim, alig vártam, hogy találkozzunk az egyetem előtti parkolónál, mert egy fontos hírt akartam közölni vele. De ő nem várt rám a szokott padon, üres volt az épület előtti tér. Néhány perc után elővettem a mobilom, de nem kaptam üzenetet. Ráadásul késésben voltam az órámról, úgyhogy be kellett mennem. Ám az előadó előtt lehajtott fejekkel és kisírt szemekkel találtam szemben magam, és ekkor már sejtettem, hogy valami baj történt...

Mintha kést döftek volna a szívembe, savat öntöttek volna le a torkomon, hirtelen nem kaptam levegőt, majd elsötétült előttem minden. A következő pillanatban a földön feküdtem, és csak arra emlékszem, hogy valaki vízért kiabált, meg, hogy álljanak arrébb, mert nem kapok levegőt. Aztán se kép, se hang.

Nem emlékszem, hogy kerültem fel a háztetőre, honnan merítettem a bátorságot, hogy kimásszak a peremére. Emlékszem, hányszor, de hányszor kigúnyolt emiatt az én szerelmem, szinte testközelből hallom most is azt a senkiéhez sem hasonlítható gurgulázó kacagást. Bár kinevetnél most is, bár itt lennél mellettem.

De elment, örökre. Én is befejezhetném, pontot tehetnék a végére, csak egy mozdulat, egy kis ugrás a tetőről, és vége. Néhány másodperces szabadság és zuhanás, és utána már nem fájna semmi. Együtt lehetnénk újra, távol ettől a világtól és mindentől, ami fáj. Reggel közölni akartam vele valamit, amit már soha nem tudhat meg. Valamit, ami gyökeresen megváltoztatta volna a jövőnket, de sohasem mondhatom el neki, soha nem fogunk találkozni. Egy mozdulat lenne csupán, egy pillanat... olyan apró odalent minden... de nem lesz gyilkos.

Theodora Tholdy 

 Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek