Legyél dühös nyugodtan, de ne dédelgesd évekig a haragodat!

Életünk során számos sérelem ér bennünket, amelyek érthető módon haragot szülhetnek bennünk, ám a dühünk dédelgetése, az állandó forrongás nem túl jó taktika, hiszen ezzel csak saját magunkat mérgezzük.

A harag igazi méreg

Szerelmi csalódás, munkahelyi sérelem, családi konfliktusok, ezektől egyikünk nem mentesül az élete során. Mindannyian kerülhetünk olyan szituációba, amelyben megbántanak, megaláznak, a becsületünkbe gázolnak és emiatt jogos harag uralkodik el rajtunk. Egy hatalmaskodó főnök, egy durva szülő, egy szerelmünkkel visszaélő partner mély sebeket tud ejteni a szívünkön és a lelkünkön egyaránt. A fájdalmat pedig általában harag, sőt olyakor gyűlölet kíséri, amely napokon, heteken, de néha éveken át mérgezi a lelkünket. Mert a harag méreg, még akkor is, ha teljesen emberi, érthető és igazából elkerülhetetlen reakció bizonyos szituációkban.

A harag arcai

A haragnak azonban számos arca lehet. Mérgesek lehetünk, mert beleléptünk egy tócsába, dühíthet, hogy nem tökéletesre sikerült a karácsonyi vacsora és gyűlölhetjük azt, aki megcsalt vagy bántott minket. A pillanatnyi felindultság, egy alapérzelem, amely mindenkit elér, ám beleragadni ebbe az állapotba kész rémálom. Amikor csak és kizárólag arra a dologra tudunk gondolni, ami miatt dühösek vagyunk, hiába telt már el egy óra, egy nap vagy egy év is a kiváltó cselekmény óta. Amikor még hónapokkal a kirúgásunk után is szidjuk a főnököt, amikor a megcsalást követő években is az öklünket rázzuk még, ha eszünkbe jut az ex vagy, ha felnőttként is csak úgy tudunk gondolni valamelyik családtagunkra, hogy elönt a pulykaméreg. A hosszan fennálló harag ugyanis lassan ölő méreg, amely nem csak a lelkünket, de a testünket is megmérgezi, hiszen kifejezetten fizikai tüneteket is okozhat: megemeli a vérnyomást, szívbetegséghez vezethet, de a felgyülemlett és bennrekedt feszültség egyesek szerint daganatos megbetegedések formájában is testet ölthet.

Forrás: Shutterstock

Ne dédelgessük a haragunkat

A fent leírtak azonban nem azt jelentik, hogy soha ne legyünk dühösek. Egyrészt azért, mert ez képtelenség, hiszen a harag egy teljesen normális reakció. Születésünktől kezdve jelen van az életünkben és már csecsemőkorban megmutatkozik, hogy ki milyen gyorsan kapja fel a vizet, mennyire tudja kezelni az indulatait. Ez tehát egyrészt genetika. Másrészt tanulunk a látott viselkedési mintákból, tehát, ha egy olaszos családban növünk fel, akkor valószínűleg a mi temperamentumunk is ezt fogja tükrözni. Ám bármilyen csomaggal érkeztünk, a düh kezelése, az érzelmeink feletti kontroll tanulható és nagyon hasznos, ha foglalkozunk vele.

Biztosan mindenki hallott már olyan emberekről, akik egy vita után évtizedekig nem is beszéltek egymással. Akár egész életükben dühösen szidták a másikat és szinte dédelgették magukban ezt a haragot. De kérdem én, minek? Mi értelme egy életen át gyűlöletet táplálni valaki iránt? Őrjöngeni már attól is, ha a neve felmerül egy beszélgetésben? A haragunk tárgyát egyáltalán nem fogja meghatni, hiszen valószínűleg a kitöréseink nagyobb részéről tudomása sem lesz. A környezetünk azonban előbb-utóbb megunja a folytonos dühöngéseket, mi meg csak pörgetjük magunkat, újra és újra elönti az agyunkat a köd és szinte tobzódunk a frusztrációban. Jó ez? Szerintem nem!

Persze rettentő nehéz megállni, hogy ne ragadjon magával a harag örvénye, amikor azt érezzük, hogy halálosan megsértettek, de mielőtt végtelenített dialógusba kezdenénk saját magunkkal és ezzel olajat öntenénk az indulataink tüzére, kérdezzük meg magunktól: Érdemes?Érdemes ez az ügy arra, hogy az egekbe szökjön a vérnyomásunk, elkezdjünk izzadni, úgy kalapáljon a szívünk, mint egy félrevert harang és szinte a sírás kerülgessen? Megér ennyit? És főleg, változtat a kialakult helyzeten – munkanélküliség, szakítás, gyermekkor -, ha kiakadunk újra és újra az adott problémakörön?

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy birkaként kellene tűrnünk, hogy mindenki átgázoljon rajtunk! Haragudhatunk nyugodtan, ám amikor kidühöngtük magunkat, lépjünk tovább. Zárjuk le azt a fejezetet és többé ne engedjük, hogy érzelmileg megérintsen. 
Feldolgozni a traumát, elengedni és megbocsátani – ez a legtöbb, amit tehetünk magunkért egy ilyen helyzetben, különben a saját dühünk fog uralkodni rajtunk és szépen, lassan felemészt testileg, lelkileg egyaránt.

 

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

 Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?