Félelemben tarthat egy színházi társulatot egy 50 kilós nő?

"Ahogy 39 évvel ezelőtt, most is úgy látom, egyesek nem tudnak megbékélni a személyemmel. Mindent elkövetve igyekeznek a Vígszínház társulatát megosztani, a művészetbe vetett hitüket megtörni."

Ezt írta Eszenyi Enikő nyilatkozatában, amelyben visszavonta a Vígszínház vezetésére beadott pályázatát. Az ügyben korábban megszólaló volt társulati tagok közül sokan jelezték: bölcs döntés volt a visszalépés, ám hiányolják a bocsánatkérést. Vajon a hatalom csúcsán álló tudja egyáltalán, hogy mi az?

Fogalmam sincs, Eszenyi esetében mennyi igaz a vádakból. Valójában csak ő és a társulat tagjai tudhatják, mi zajlott a színfalak mögött. De mindenképp elgondolkodtató, hogyan történhet meg ilyesmi egy egész közösséggel (szerintem láttunk már rá példát).

Talán ott kezdődik, hogy már gyerekkorban, a játszótéren megalázzuk egymást. Mindig áll a homokozóban egy szipogó kisgyerek, akit kicsúfolnak a lapátja, a nadrágja vagy a bili formájú haja miatt. Aki szerető közegben nőtt fel, idővel elfelejti, hogy szekírozták. A szeretetlen családi háttérről viszont tudjuk, hogy a későbbi traumák melegágya.

"Rossz vagy, értéktelen, téged nem lehet szeretni" - hangzik a verdikt, és már nem számít, hogy taknyos pólóban vagy vasalt ingben tűrjük a szidalmakat. Mert a szégyen nem válogat se nemek, se korosztály alapján. A megaláztatás forró lüktetését visszük tovább az arcunkon, a fültövünkön, a zsibbadó ujjunkban. És ez akkor is így van, ha anyánk-apánk szeretett és vasárnaponként együtt legóztunk a rántotthús-szagban.

A hatalmas robajjal betört #metoo mozgalom számos szilánkot hagyott maga után, és egyre többen kezdtünk el beszélgetni abúzusról, lelki erőszakról, verbális bántalmazásról. Arról, hogy a szexuális erőszak vagy zaklatás mellett ugyanolyan pusztító hatású, ha megaláznak minket. Női, férfi mivoltunkban, képességeinkben, gondolatainkban. Csönddel vagy üvöltéssel. Hatalommal vagy brutális szavakkal. Őrjöngéssel. Hízelgéssel.

Hogy változhat rémálommá az idilli munka? Könnyedén. Majdnem mindannyian szorongtunk már munkahelyen. Gyomorgörccsel, száraz torokkal, hideg izzadságban vártuk, mi fog elhangzani. Világéletemben a pókerarcra esküdtem védelmi eszközként. Még ha később beláttam is, hogy nem mindig volt szerencsés. Csak ne látszódjon - gondoltam, - hogy belül mit érzek, az meg nem számít. "Olykor muszáj konfrontálódnod" - hallgattam újra és újra. Mostanra megtanultam: van olyan helyzet, amikor nincs más választás, mint beleállni.

Miért nem szóltál valakinek? Miért most? Miért hagytad? Hogy maradhattatok némák ilyen sokáig? Csupán az teheti fel ezeket a kérdéseket, aki még nem volt áldozat se egyéni, se kollektív szinten. A hatalommal való visszaélésnek rengeteg láthatatlan csápja van, amely tudatosan - de van, hogy tudattalanul - kebelezi be az embert.

Forrás: Shutterstock

Egy bátorító ölelés, kézfogás, repi ajándék. Bókba csomagolt hízelgés, egy piros pont, amiért ügyes voltál. Földbe döngöléskor persze már nem jut eszedbe a rohadó cukormáz, csak a gyalázat marad, hogy nem volt elég, amit nyújtottál. Hogy nem érzed át az egésznek a súlyát, mert neked nem is fontos.

Úgy lesz a szégyen a második legjobb barátod, hogy fel sem tűnik. Mindegy, hogy a siker, a pénz vagy a feladat miatt szorongsz, és azért nem mersz kiállni. Nemcsak magadért, hanem a többiekért sem. Azokért, akik nem törékenyek, nem gyengék, mégis némán állnak melletted. Hiszen sokkal könnyebb együtt megalázottnak lenni, mint egyedül vállalni a konfliktust.

Ha osztozunk a nyilvános megszégyenülésben, még egy lehetséges retorzió sem tűnik olyan szörnyűnek. Szerencsére egyre többször igazolódik, hogy a közös kiállás, az egymás iránti szolidaritás megrepeszti a hatalom páncélját. Ha sokan mondják, elegen akarják, minden vezető visszakozik. A hogyan már más kérdés.

Egyébként meg hagyjuk már a munkájának élő, szenvedélyes zseniket! Visszataszító, ahogy együtt fonjuk a mítoszt a géniusz köré, aki azt mondja, hogy hát ő ilyen, csak él-hal a munkájáért. Nem, az abúzus nem szenvedély - és mindaddig folytatják, amíg toleráljuk. Amíg azt nem mondjuk: elég.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?