A túl magas szülői elvárások tönkreteszik a gyereket.

"Ha nem sikerül neki, az lesz életem legnagyobb csalódása" - mondta egy anya, aki az első osztályos felvételijére igyekezett felkészíteni, helyesebben felkészíttetni a fiát.

Nyilván mindezt a 6 éves gyereke előtt sikerült kinyilatkoztatnia. Ilyenkor szeretném azt hinni, hogy ez csak a modernkori, törtető társadalom vívmánya. Kicsit naivan azzal áltatom magam, hogy csupán egy-egy ritka kivétellel találkoztam éppen. Aztán visszagondolok a több mint húsz évvel ezelőtti általános iskolai éveimre, és be kell lássam: mindez nem újdonság, mindez nem ritkaság.

A valóságtól és a gyermeki képességektől teljesen elrugaszkodott szülői akaratot, a túl magas szülői elvárásokat évszázadok óta cipeli magával a társadalom. Ennek alapját pedig sokakban az mélyen gyökerező gondolat adja, hogy "A gyerek vigye többre, mint én!"

Ezért - néha eszetlenül - mindent megtesznek, és az sem érdekli őket, ha mindezt a gyerek kárára teszik. Ha nem úgy teljesít, ahogy azt megálmodták, akkor a gyereket, a tanárt, vagy épp a körülményeket hibáztatják. Az szerintük teljességgel kizárt, hogy a gyereknek egész egyszerűen nincsenek meg a szükséges kvalitásai.

Hazugság lenne azt állítani, hogy velem szemben ne lettek volna elvárások: alapkritérium volt a kitűnő tanulmányi eredmény bizonyos tantárgyakból - és a házimunka elvégzése. Fontos azonban, hogy nem mindenből várták el a jó jegyeket, hisz pontosan tudták: a rajz, a zene és a matek is az erősen fejlesztendő készségeim közé tartozott.

És bizony azt is kár lenne tagadni, hogy gyermekként mennyire igazságtalannak tartottam mindezt. Ahogy a mindenki által jól ismert: "nem nekem, magadnak tanulsz", vagy az "amíg itt laksz és az én kenyerem eszed, az lesz, amit én mondok" mondatoktól is kiütéseket kaptam.

Forrás: Shutterstock

Csak sokkal később, felnőtt fejjel jöttem rá, hogy a szónoklatok ellenére mennyire szerencsés voltam. A mai napig emlékszem a számomra felfoghatatlan pillanatra: végighallgattam az egyik barátnőm anyukáját, ahogy földbe tiporja az egyetlen lányát, amiért az hármast kapott a matematika dolgozatra. A szülői motivációs beszéd fő alapját a gyereke alkalmatlansága és a szellemi képességeinek hiánya adta, és persze a felesleges kiadások, amit a lánya taníttatása okoz számukra. Mindezt egy gyermeki szemmel jó fejnek titulált anyukától hallottam, akit gondolatban többször is elcseréltem az én szigorú anyukámra.

Én, ha rosszabbul írtam meg egy felmérést, akkor a hülye, alkalmatlan és további felemelő jelzőket sosem hallottam. Az én szüleim a "legközelebb majd jobban felkészülsz", "jobban oda fogsz figyelni" mondatokkal operáltak, és a nagyszüleim is. Sosem voltam ostoba, buta, vagy épp semmirekellő. (Persze a szemtelen alól azért én sem voltam kivétel.)

Egy-egy ténylegesen fontos vizsga vagy szereplés alkalmával is csak nyugtató gondolatokkal küldtek el hazulról - amiben három dolgot erősítettek meg: szeretnek, bíznak és hisznek bennem.

Ők építettek, nem pedig romboltak. Tanítottak, nem pedig kioktattak. Elvártak, de nem követeltek - legfőképpen nem a képességeim és a józan ész határain túl. Ők nem akarták magukat és a hibáikat általam kijavítani. Nem magukat akarták bennem megvalósítani. Ők tényleg a legjobb tudásuk szerint próbáltak nevelni. Ők neveltek.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?