Elnyomás alatt: ilyen egy bántalmazott nő élete!

Egy hosszú, magányos, alkoholba menekülős időszak után egyszer úgy ébredtem, hogy ez nem mehet így tovább. Gyengének éreztem magam mindenhez, és tudatában voltam, hogy a jelenlegi utam a lejtőn lefelé visz - és nem fordítva.

Igyekeztem kimozdulni a négy fal közül és új értelmet keresni az életemnek. Nem volt hosszú folyamat. Egy baráti társaságban belebotlottam valakibe, akiben akkor tévesen a "megmentőmet" láttam. Onnantól felpörögtek az események, az életem pedig hirtelenjében 180 fokos fordulatot vett.

Nem telt el túl sok idő, úgy döntöttünk, mire is várjunk, vágjunk bele a közös életbe. Tervezgettünk, és én is inkább azzal voltam elfoglalva, mi és hogy legyen majd, de egyszer sem jutott eszembe megvizsgálni a kettőnk kapcsolatát. Pedig már a kezdeti időben is elcsattant egy pofon. Ott szúrtam el, hogy szemet hunytam felette.

A mai napig emlékszem a pillanatra: szilánkokra tört bennem a boldogságba vetett hitem, gyűlöltem magam, és végtelen megalázottság kerített hatalmába. Ugyanakkor nem a pofon fizikális valójába készültem belehalni, hanem a nyomokba, amiket a lelkemben hagyott. Persze, mit tettem? Próbáltam elhessegetni a vészjósló gondolatokat és úgy felfogni, hogy hibázott, emberek vagyunk. Nem lesz ilyen többé, hiszen szeret engem. Pedig nem így volt.

Mondanom sem kell, senkinek nem beszéltem a dologról, mintha a hallgatásommal meg nem történtté tehettem volna az első fizikai bántalmazást. Éltük tovább az életünket, és hamarosan összeköltöztünk. A viták szinte mindennaposak voltak, mindig akadt valami apró dolog, ami egyikünknek nem tetszett.

Már az elején tudnom kellett volna, hogy nem várhatok jót olyantól, aki rögtön lebukik a flörtöléseivel. Ám ezek felett is szemet hunytam - és innentől igazából nincs jogom csak őt okolni azért, ami történt. Még akkor sem, ha igazi férfi nem emel kezet egy nőre.

Forrás: Shutterstock

Mert nem volt elég, hogy a külvilágnak azt mutattuk, milyen példás és boldog életet élünk, esküszöm, én még saját magammal is elhitettem. Holott valójában minden nappal egyre kevesebbnek éreztem magam, és pontosan láttam, hogy egyáltalán nem vagyunk egymáshoz valók. Állandó feszültségben, non-stop vitákban éltem.

Rövid időn belül többszöri szét-, majd újra összeköltözésen is átestünk, és én még ekkor sem mondtam azt, hogy elég. Féltem a magánytól. Igen, ennyire féltem attól, hogy újra magamra maradok. Odáig fajultak a dolgok, hogy már nonszensz mesékkel próbáltam magam is meggyőzni, hogy miért nem szabad szakítanunk. Pedig nemhogy nem szabadott, de egyenesen kellett volna - még a legelején.

Az állandó gyanúsítgatások mellett, miszerint én félrekacsintgatok, feltűnt, hogy ebben a kapcsolatban az öröm is egyedül az enyém. Amit elértem, csak magamnak értem el, és nem volt kivel megosztanom. Minden sikeremet elkönyvelte azzal, hogy "jól van", meg "kit érdekel". És még ekkor sem léptem le, pedig nemhogy nőnek, de embernek sem éreztem már magam mellette rég. (De legalább nem egyedül aludtam el esténként, nem igaz?!)

Aztán egy nyugodtnak tűnő estén borult az egész, amibe olyan sok energiát fektettem hasztalan. Már nem pofont kaptam, hanem valami sokkal durvábbat. Az arcom felszakadt, az orrcsontom megrepedt. Sokan tanúi voltak ennek, ha nem is közvetlen közelről, de senkit nem érdekelt. És én végre megértettem: itt a vége.

Sokáig tartott, míg újra megtaláltam önmagam. Tanultam belőle, így nem bánom, hogy keresztül kellett mennem ezen. Erősebb lettem, és sokkal inkább tudom értékelni a valódi jót: örömöt, megbecsülést, hálát, hűséget, kitartást, szeretetet, szerelmet. Ha pedig üzenhetnék a fizikai/lelki bántalmazott nőknek, csak annyit üzennék: többet értek ettől! Ne féljetek véget vetni a boldogságnak álcázott pokolnak!

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?