A halál elől nincs menekvés - attól, hogy nem beszélsz róla, még ott van

Emlékszem, gyerekként az ágyamban fekve sokszor a holdat néztem. 8 éves voltam, akkor hunyt el a nagypapám. Az ő halála után kezdtem el kapizsgálni, hogy az én életem sem tart örökké, és egyszer én is meghalok.

Pánikoltam, és olyan volt a halálról való elmélkedésem, mintha egy óriási fogaskerék forogna a fejemben, ami ha eljut a halál gondolatáig, megáll, és nem forog tovább. Hárítottam, hiszen ez a legkönnyebb út akkor, ha valamit nem tudsz elfogadni, vagy éppen felfogni.

A halállal egy szobában

Amikor anyukám a szemem láttára haldoklott, én nem tudtam, hogy haldoklik. Pontosabban tudtam, de nem akartam tudomást venni róla, pedig legbelül éreztem, talán most látom őt utoljára. Vissza kellett fognom magam, hogy ne törjek ki hangos zokogásban, így ahelyett, hogy összetörtem volna, magamat nyugtatgattam, és persze őt is, hogy minden rendben lesz, tartson ki, amíg kiérnek a mentők.
Pokoli fájdalmai voltak, soha nem felejtem el az arcát. A szemeiben félelem volt, én pedig bármit megtettem volna, hogy átvegyem a fájdalmát, és jól legyen. Megfogtam a kezét, de a mentők kiérkezését már nem vártam meg, kiskorom óta óckodok az orvosoktól, és nem bírtam tovább nézni, ahogy szenved.

Amikor kiléptem az ajtón, és sétáltam az autómhoz, zokogásban törtem ki, levegőt is alig kaptam.
Nem búcsúztam el tőle, vagyis igen, de nem úgy, mintha utoljára látnám, mert hinni akartam abban, hogy ahogy eddig is olyan sokszor, most is hazajön a kórházból és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. És mert mindennél jobban szeretem őt, és nem akartam elfogadni, hogy vége...de éreztem, hogy ezúttal más a helyzet. Kevesebb, mint 12 óra telt el a hírig, amit soha nem akartam hallani, apukám sírva hívott, hogy meghalt anya. Egy pillanat alatt valósággá vált a legrosszabb rémálmom, én pedig csak annyit tudtam mondani, hogy „Tudtam". És tudjátok miért? Mert éreztem. Éreztem a zsigereimben, hogy a nő, aki a világon a legfontosabb nekem, elment, és már máshogy van velem.

Hetekig dühös voltam rá, miért adta fel, de már tudom, hogy soha nem akarta, hogy szenvedni lássuk, ezért úgy döntött, hogy jobb lesz mindenkinek, ha elmegy. Neki legalábbis biztosan, mert már nem fáj neki semmi. És hogy mi lesz velünk?

Elfogadom, hogy mi, akik leszületünk a Földre, mindannyian halálra vagyunk ítélve. Nem tagadok, nem hárítok, szembenézek a ténnyel, hogy én sem úszom meg, de hiszek! Mert a hitemet még a halál sem veheti el tőlem!

Hiszek abban, hogy akik elmennek, továbbra is itt maradnak, csak máshogy. Hiszem, hogy ha vele álmodok, valójában ő jön el hozzám. Bár a halottak fizikai valójukban úgy, ahogy mi emlékszünk rájuk, már nem léteznek, szeretném azt gondolni, hogy figyelnek minket, segítenek, és ha rájuk gondolunk, ők érzik. Hiszem, hogy anyukám életem nagy pillanataiban velem lesz, és vallástól függetlenül bízom benne, hogy a halál amellett, hogy valaminek a végét jelenti, valami újnak a kezdetét is. És hogy félek-e a haláltól? Igen, rettegek az ismeretlentől, de ha újra látom azt, aki a világon a legjobban szeret, annyira rossz nem lehet. Ha pedig a földi léttel mindennek vége, soha többet nem látom azokat, akik elmentek, és nincs folytatás? Nos, erre senki nem tudja a választ...