A végtelen mennyiségű - és igen változó minőségű - önsegítő irodalomnak köszönhetően már a legtöbb önismereti témánál kiderül, hogy a problémák gyökereinek oroszlánrésze a gyermekkorban keresendő.
Sok esetben nemcsak a külvilágnak, hanem magunknak is azt a magyarázatot adjuk a dolgokra - szinte gondolkodás nélkül, csípőből -, hogy "mert így láttam anyámtól/apámtól". De jellemzően akkor is kiszalad a szánkon ez a mondat, ha úgy érezzük, hogy sarokba vagyunk szorítva, és nem tudunk éppen mást mondani. Ez bizonyos szempontból teljesen természetes dolog. Sőt, innen indul el mindenki - vagy hamarosan ide lyukad ki -, aki elkezd foglalkozni önismereti kérdésekkel, és ez így is van rendjén.
Szüleink döntései sokrétűen befolyásolják az életünket. Gyermekkorunkban erősebben, majd ahogy szépen lassan felnőtté válunk, elvileg egyre kevésbé - vagy talán úgy mondanám, hogy egészen más minőségben. A felnőtté válás egyik alappillére, hogy megtanulunk felelősséget vállalni döntéseinkért, tetteinkért, sikereinkért és kudarcainkért. És ugyan még sokszor felbukkan a "mert így láttam a szüleimtől..." magyarázat, de ez akkor jó, ha a felismerésből származó tanulságot a jó irányba hasznosítjuk.
Mert igenis, a saját kezünkben vannak az eszközök arra, hogy ebből tovább tudjunk lépni. A felismerés többféle mélységű és színezetű lehet. Lehet fájdalmas, még meg is lehet könnyezni. Lehet, hogy hosszabb idő, míg leérünk a legaljára, és ha megvan a talaj, akkor onnan újra el tudunk rugaszkodni felfelé. Az is valószínű, hogy több hullámban és más minőségekben felismerve fogunk teljesen túljutni a témán.
A külvilág hibáztatása sokkal egyszerűbb, mint magunkban keresni a hibát és nekiállni a kiküszöbölésének. Ahogy már mondtam, ez kiindulópontnak tökéletes. De aki még évek múltán is itt tart, az vegye már észre, hogy a startpisztoly réges-régen eldördült, csak ő elfelejtett elindulni! A mezőny már a kanyarból sem látszik, ő meg még mindig teátrális mozdulatokkal bemelegít a startvonal mögött.
Büszke magára, és nem érti, hogy miért nem villognak körülötte az elismerő pillantások: "No, ez az ember aztán alapos munkát végez!" Hogy folytassam a hasonlatot: a bemelegítés fontos és hasznos, de attól, hogy alaposan végigcsinálod, még nem lesz letudva a táv. A neheze csak ezután jön. A hegymenet, a kaptató, a gödrök és végeláthatatlan távok, és ezek adják a teljesítmény lényegét.
Válási és párkapcsolati mediátorként munkám során azt tapasztalom, hogy az emberek - férfiak és nők egyaránt - akaratlanul is beleviszik a kapcsolataikba ezeket a nem tudatos, de annál mélyebben beégett mintákat. És ez a hiba nem csak a fiatal párokra jellemző. Az, aki felnőttként a sokadik párkapcsolatánál tart, annak igen sürgető lenne - többek között - ennek a területnek a tisztázása.
Az, hogy felmenőink ott és abban a helyzetben miért döntöttek úgy, az ő életük kérdése. A bölcsességünket - hogy kinek mit, mikor és hogyan kellett volna tennie - inkább a saját életünkben kamatoztassuk! Bizonyos szintig lehet agyalni a szüleink miértjein. De ha emiatt elodázzuk azt, hogy a saját lábunkra álljunk és felvállaljuk a felelősséget a kialakult helyzetért, akkor bizony a szüleinkre kenjük a sarat. Ahelyett, hogy kezünkbe vennénk az irányítást és megtennénk a szükséges lépéseket a megoldás felé.
dr. Szilvássy Rita
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
