Nem csak megértem, de át is érzem L.L. Junior gyászát

Nem a szüleink voltak velünk, hanem egy rokon. Az ő felügyeletére voltunk bízva, ő mégis engem hibáztatott utána. Én miért nem fogtam a kezét?! Tesóm rettenthetetlen volt, félelmet nem ismert, bátran és nagyon gyorsan élt. Mintha tudta volna, hogy nem lesz sok ideje...

Lehet azon vitázni, hogy 13 évesen valóban én voltam-e a hibás, avagy a felnőtt aki velünk volt. Netán az az autós, aki nem állt meg a zebra előtt, és a KRESZ szabályait semmibe véve, lassítás nélkül haladt tovább. De ez őt már nem hozza vissza, én pedig a hosszú évek alatt feldolgoztam a felelősség engem érintő részét.

A kisfiú tegnap hunyt el, hasonló körülmények között. Annyi minden várt még rá ebben az életben... Megannyi szépség, kaland, barátságok, szerelmek, sikerek és kudarcok, akárcsak az öcsémre. Tudjátok, hányszor eszembe jut, hogy vajon milyen ember lenne? Mit szeretne? Hogy nézne ki? De csak a képzelet maradt... Van fogalma a kívülállóknak arról, hogy ez milyen csomag az életben?

Azt mondják egy halál sem hiábavaló és értelmetlen, ahogy egy élet sem. Mégis, amikor ilyen pici ember távozik, én annyira dühös vagyok. Számon kérném az isteneket, minden földi és égi erőt, hogy miért kell egy ilyen csöpp gyerekeknek ennyire gyorsan elmenni?!

Ebben a pár évében biztosan rengeteg szeretett adott. A szüleinek, a testvérének, a családnak, amikre örökre emlékezni fognak. Amik kitörölhetetlenül, megmásíthatatlanul ott lesznek velük, a részükké váltak. De elhihetitek egy ilyen tragédiát nem lehet feldolgozni. Csak valahogy együtt élni vele. Talán közhely, és talán sokan nem is értenek egyet vele, de tapasztalatból mondom, mint olyan ember, aki testközelből látta egy család, hogy birkózik meg ezzel: a sebeken az idő enyhíteni fog, ám a fájdalom soha nem szűnik meg teljesen. Ahogy az a szeretet sem, amit iránta éreznek.

Persze azért megint előkerült pár ember, aki miatt én szégyellem magam, mert még belé is rúgnak azokba, akikben most mérhetetlen, és elviselhetetlen fájdalom dolgozik...

Szégyellem magam azok miatt, akik máglyára vetnék az anyukát, amiért nem vigyázott rá „rendesen"?! Nincs gyereked ugye? Nem tudjátok, hogy elég egyetlen egy pillanat, hogy baj legyen - hiába vagy ott minden idegszáladdal, néha még az sem elég! Van fogalmatok róla mit érezhet? Meghalt egy része, egy darab belőle, és anélkül, hogy hiteles információkat tudnátok, dobálóztok a szavakkal, más emberek érzéseivel. Még egy állat is nagyobb empátiára képes, mint sok ember közületek! Ez a nő, anya, - ahogy az egyedül maradt testvér és az apa is - örülhet, ha ép ésszel ki tud mászni ebből, és nem bolondul bele a veszteségbe.

Tudjátok, többször megkaptam már, hogy nem igazi „újságíróként" szemlélem a dolgokat. Én író vagyok, nem újságíró, és a tegnapi naptól kezdve, még kevésbé akarok olyanok közé tartozni, akik a „szakma" miatt, minden emberséget, minden tisztességet nélkülözve, egy kisgyerek halálnak nulladik pillanatában hívogatják az apát, hogy információt szerezzenek. Mélységesen szégyellhetik magukat, akik ezt tették.

Tudom, hogy ismert emberről van szó, akinél nem csak a jó, de a rossz dolgoknak is hírértéke van. Mégis azt gondolom, ők most elsősorban szülők, a gyereküket gyászoló emberek, akiknek hagyjuk meg, hogy el tudjanak csendesedni. Tartsuk tiszteletben az érzéseiket, és erőszakoskodás helyett, engedjük meg nekik azt a választási lehetőséget, hogy majd akkor nyilatkozzanak a történtekről, amikor ők szeretnének...

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Fotó: Mudra LászlóFotó: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock