Túlzásba vitt anyai féltés: Hogyan válik magányossá egy gyerek?

Bár néha nagyon reménykedtem abban, hogy nálunk is berúgja az ajtót egy Hagrid nevű lény, és azt mondja: szabad vagyok. De a szőrös melák cseszett eljönni.

Anyám mellett sokszor éreztem magamat madárnak. Igen, egyrészt azért, mert hülyének nézett. Másrészt azért, mert én voltam a kis kincse, a drágaszága, az utolsó gyereke, aki mellette maradt. Ezért mindent elkövetett annak érdekében, hogy kalitkában tartson, ha már az összes többi gyerekét elüldözte. Azzal jött, hogy túl szép vagyok és a magamfajta gyerekeket ellopják.

Gyakran be kellett jelentkeznem a munkahelyén vagy a vezetékes telefonon, hogy igen, most indulok iskolába, és arról is értesítenem kellett, mikor hazaértem. Amikor gyanúsan későn értem haza - akár azért, mert suli után átmentem a legjobb barátnőmhöz, vagy mert tényleg bent tartottak a suliban -, mérgesen rám förmedt, hogy "Hol a faszban csavarogtál?"

Általános iskolás koromban, suli után azonnal haza kellett mennem tanulni vagy takarítani, mert ha nem volt rend, mire hazajött, akkor hétvégén sem mehettem sehova. Ez a legszebb: mindig bele tudott kötni valamibe, miért nem mehetek el. Imádott büntetni. Meg csicskáztatni. Olykor ezer meg ezer feladatot talált ki, csak hogy késő délután előtt el ne menjek - és persze este hatra mindig haza kellett érjek. Szigorúan!

Amikor ő otthon volt, elvárta, hogy én is ott legyek vele. Ezt vagy mézes-mázasan adta elő - nem kevés lelkiismeret-furdalást keltve -, hogy "Itt akarsz megint hagyni?" Ám ha nem volt kedve a drámakirálynő stílushoz, előtört belőle a smasszer: "Hová mennél már megint? Nem igaz, hogy nem bírsz a seggeden megülni. Folyton csak csavarognál, mint az apád."

Már tizenkét-tizenhárom éves voltam, de olyan, hogy ott aludjak a barátnőimnél, szóba sem jöhetett. Az sem, hogy kirándulni menjek velük és a szüleikkel. Iszonyat égő volt folyton nemet mondani. Én voltam az örökös kakukktojás, akit soha nem enged el az anyja sehova. Rengeteg buliból, szülinapi zsúrból, jelentős eseményről maradtam ki tizennyolc éves koromig. Persze így sok barátom mással kezdett barátkozni, és hiába volt addig szoros kapcsolatunk, mindig azzal lett jobb a viszonyuk, akivel megvoltak a közös élményeik.

Ha nagyon el szerettem volna menni valahova, akkor olykor apám vagy valamelyik nővérem kért ki engem. Mert ha én kérdeztem rá, kapásból elutasított, és le is cseszett, hogy mit képzelek. Aztán mikor kaptam egy mobilt, mást sem csinált, csak hívogatott, hogy hol vagyok és kivel. A beszélgetés végét pedig mindig egy fenyegetéssel zárta, hogy milyen súlyos következménye lesz annak, ha nem érek haza időben.

Sosem vigasztalt az, hogy azért féltett annyira, mert szeret. Nem bízott sem a világban, sem bennem. De csak azt érte el ezzel - és a többi húzásával együtt -, hogy hosszú éveken át gyűlöltem, amiért egy, a lába mellett fekvő kiskutyaként kezelt. Mert ez a kiskutya szomorúan tekintett ki az ablakból azokra, akik póráz nélkül járhattak a világban...

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock