Kapj a fejedhez anyukám, a Nagy Ő nem létezik!

Egyszer aztán kevélységünkben fellázadtunk az istenek ellen, és Zeusz haragjában két emberré hasított szét minket. Azóta minden emberi lény kétségbeesetten vágyik az igazi társára, keresi a másik felét. És ez a mindent elsöprő vágy, ez maga a szerelem!

Azonban van a műben egy másik, méltatlanul elfeledett vélemény is a szerelemről, méghozzá egy bölcs asszonyé, Diotimáé. Szerinte a fenti mítosz csúnyán félreérti a szerelmet. Arisztophanész szerelmi vágya a hiányból táplálkozik. Méghozzá a másik, lehasított felünk hiányából. És ez teljesen logikus, hiszen vágyakozni csak arra tudunk, ami nincs a birtokunkban.

Azonban amint megszerezzük a párunkat, és a miénk lesz, már nem vágyódhatunk rá tovább. Emiatt elmúlik a szerelem is - így ez a fajta szerelem nemhogy nem hozza el az áhított boldogságot, de egyenesen nyomorba dönt minket.

Ráadásul ez egy egoista szerelem: mert jobban belegondolva, nem is a párodat szereted, hanem csak önmagad teljességének az érzését. Ez csak birtokolni akarja a másikat. És amint elmúlik a vágy és a hiányérzet, a szíved máris új zsákmányt szemel ki magának. Ezért aztán ez a mindenki által akart, szenvedélyes és vágyakozó szerelem sosem lehet teljesen boldog.

Gondolj csak bele! Telnek a közös évek, és te lassacskán hozzászoksz a másikhoz: mindig ott van veled, minden reggel vele kelsz fel, és vele fekszel le. Hétvégenként vele ebédelsz, több éve, minden egyes nap. Egyre kevésbé hiányzik a másik, ezért törvényszerű, hogy a vágyad is csillapodik. És ez teljesen érthető is, mert aki mindig veled van, az nem hiányozhat!

Hiszen, ha beteljesedne, egy idő után unalmassá válna. Viszont, ha nem teljesedik be, akkor szenvedéssé alakul át. Képzeld csak el, hogy Rómeó 42 évesen Júliához fordul: "Csitt már, Júlia! Annyira unom már, hogy állandóan csak ugyanazt szajkózod..."

Arisztophanész meséje jóval népszerűbbé vált az évezredek alatt, mint Diotimáé, mert pontosan azt a szirupos Hollywoodi szerelmet szeretné igazolni, amit mindenki el akar hinni. Hogy van valahol a világban egy Nagy Ő, az Ikerlángunk, akit csak meg kell találnunk, és miénk lesz a tökéletes boldogság. Csakhogy hiába szeretnél hinni a meséknek, attól még sosem lesz unikornisod a kert végében.

Kapj a fejedhez anyukám, a Nagy Ő nem létezik!

Diotima szerint létezik más típusú szerelem is. Olyan, ami tényleg a boldogságot jelentheti. A probléma az, hogy ostobán kiválasztottunk egyet a szerelem fajtái közül, és ezt tettük meg "A Szerelemnek". Csak várunk és várunk az Igazira, közben pedig elhajtunk mindenkit, aki nem felel meg a mi ideáltipikus képünknek - és végeredményben jól megszívatjuk magunkat. Hiszen olyasmire vágyunk, ami nemcsak nem létezik, hanem egyértelműen nem is tenne minket boldoggá.

De akkor hogyan legyünk boldogan szerelmesek?

Hát úgy, hogy a szerelemnek egy kevésbé belénk sulykolt - ám annál inkább emberibb - formája felé fordulunk. Ez pedig az örömről szól. Játssz el a gondolattal: mi lenne, ha azt tartanánk igaz szerelemnek, amit élvezni tudunk? Mi lenne, ha azt a szerelmet választanád, amiben élsz - ahelyett, amit a romantikus írók előírtak neked? Nem tetszik annyira?

Mi lenne, ha írnál egy szerelmes levelet, amit azzal fejeznél be: "Örülök, hogy létezel!" Hát lehetne bárminek is jobban örülni, mint ennek? Ez az érzés maga a boldogság, maga a szabadság, maga az élvezet! Ebben nincs követelés, hogy akkor most te is szeressél engem, különben úgy kicsapom a hisztit, hogy sírva menekülsz vissza anyádhoz! Ez a szerelem semmit sem akar kicsikarni magának. Csak hálás, hogy örülhet a másiknak.

Még több cikk Vandától!

Ha idáig eljutottál, már biztos rajongsz Vanda stílusáért, és nem bírod visszafogni magad, hogy még többet olvass tőle. Megértjük, és segítünk is neked. Az írói oldalán rengeteg írása vár rád.

Fotó: Szabó Gábor

Nyitókép: Shutterstock