Életem első osztálykirándulásának első éjszakáján Judit egy rémtörténetet mesélt. Klasszikusan, az arcát megvilágító zseblámpával. Körben ültünk a szőnyegen, és egyre hevesebben dobogott a szívünk, valódi félelmet éreztünk.
A történetben szereplő várkastély szelleme rémisztőbbnél rémisztőbb dolgokat tett, míg végül a drámai csúcsponthoz érve a mesélő szövetségese hörögve benyitott a szobaajtón. Sikoltozva bújtunk a paplan alá, és valóban rettegtünk. Egészen addig, amíg fel nem kapcsolták a lámpát, és kiderült, hogy a hörögve belépő szellem az egyik osztálytársunk. Ezután megkönnyebbülten kacagtunk együtt, kinevettük a saját félelmeinket, az ijedtségünket, a szörnyet.
Igen, most az fog jönni, hogy régen minden jobb volt.
Az, hogy gyerekként ijesztgettük egymást, hozzátartozott a gyerekségünkhöz. Vérfagyasztó történetek és félelmetes kihívások: "Úgysem mered!" - mondta nagyapámnak a többi legény, mielőtt belépett a temetőbe, hogy bátorságát egy fejfa ellopásával bizonyítsa.
Így volt ez minden korban. És hozzátartozik ez a mai gyerekek világához is, csak nekik már mások az eszközeik. Nekünk egy zseblámpa volt az összes technikai felszerelésünk, ma viszont itt az internet, az okostelefonok, a tabletek és a laptopok.
A gyerekeink ma ugyanúgy ülnek a virtuális térben, mint ahogy mi ültünk azon a szőnyegen, csak már nem a várkastély szellemével riogatják egymást, hanem például Momoval.
Míg mi a saját fantáziánkkal alkottuk meg a szellemet, a gyerekeink készen kapják ezt a nagyszemű, gonosz vigyorú, csirkelábú lényt, aki már nemcsak kinevet, ha "úgysem mered", hanem komoly retorziókkal fenyeget. "Ha nem teszed meg, éjszaka eljövök érted."
Míg mi a történet végén felszabadultan nevettünk egymáson, addig a mai gyerekek a szobájuk magányában, egyedül élik meg ezeket a félelmeket - és itt nincs a történet végén feloldás. Csak a frusztráció és a félelem.
A fiam éppen a veszélyeztetett korcsoportban van, úgyhogy időnként leülünk beszélgetni vele az internetezés előnyeiről és hátrányairól. Csakhogy ez nem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik. Életkori sajátosság, hogy úgy gondolja, a szülei "elavultak". Anya és apa nincs képben, nem értik a vloggerek, e-sportolók és trollok világát, hogyan is tanácsolhatnának hát bármi használhatót? Úgyhogy inkább kérdésekkel kezdem, hagyom, hogy ő mesélje el, milyen ez a világ. És a kérdéseimmel próbálom rávezetni arra, amit mondani szeretnék neki:
"Szerinted kik azok, akik számukra ismeretlen emberekkel próbálják felvenni a kapcsolatot?" "Mit gondolsz, elfogadjam egy ilyen ember jelölését?" - számára úgy tűnik, ő tanít engem. Én pedig hagyom.
Aztán ha túl vagyunk ezen a kezdőkörön, ugyanazt mondom neki, amit nekem is mondtak a szüleim: "Ha valami bajba kerülsz, azonnal szólj, mert a megoldásra fogunk koncentrálni és nem a büntetésre." Nem fogom elvenni tőle a telefont, hanem megtanítom neki, hogy hogyan kezelje az ilyen helyzeteket. Hiszen ha elveszem, és letelik a büntetés, ugyanolyan csapdákba fog belesétálni, csak már nem fog szólni róla.
És mit tennék, ha egyszer csak egy modernkori mókának szánt horrorisztikus lény fenyegetné? Nem bagatellizálnám el a félelmét, hiszen az valós, valóban átéli. A félelme tárgyát igyekeznék nevetségessé tenni. A szörnyet, és az embert a szörny mögött. "Felkapcsolni a lámpát", ahogy életem első osztálykirándulásának első éjszakáján történt.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
