Az "együgyűség" teszi a jó önkéntest

Nyolc év egy munkahelyen. "Az még gombócból is sok!" - ahogy megboldogult nagyapám szokta volt mondani. Valóban. Közel egy évtized egy cégnél azt jelenti, hogy "ott nőttem fel", kezdő munkavállalóból rutinos beosztottá váltam.

Voltak évek, amikor kifejezetten szerettem a munkám: jó volt emberekre ráhangolódni, sokakon segíteni, érdekes egyéniségekkel megismerkedni. Igen, ez is "munkaköri kötelességem" volt: munkám során ugyanis önkénteseket is koordináltam.

Sok időbe került, mire meg tudtam fogalmazni magamban, mi az, ami az önkéntesekben közös, mi az, ami könnyűvé vagy éppen lehetetlenné teszi velük a munkát. Kétségtelen, hogy mindenkit egy dolog motivált: a segítő szándék.

Forrás: Shutterstock

Volt mellettem idős és fiatal, férfi és nő, menő cégből érkező és munkanélküli, hívő és ateista, csendes és pörgős. Egyben hasonlítottak: tudták, hogy az élet több, mint beszállni egy mókuskerékbe, és taposni napestig a munkahelyen, majd otthon. Aztán meg a nyugdíjas évek után egyszer csak végleg letenni a köntöst a széktámlára.

Ezek az emberek ingyen és bérmentve (vagy, hogy stílszerűen fogalmazzak: önként és dalolva) tűrték a hideget, meleget, beszólásokat, esti műszakokat, a cipekedéseket, mert vezérelte őket a jóba vetett hit. Jutalmuk az a tudat volt, hogy valami pénzzel nem megvehetőt, valami örökké megmaradó tettet vittek véghez.

Azt figyeltem meg, hogy az "együgyűekkel" igazán gyorsan és könnyen szót értettem. Ezek azok az emberek, akik "egy ügyért" - jelen esetben a gyermekekért - dolgoztak. Nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is. Nem forgácsolták szét az energiájukat, nem akarták megváltani a világot, nem kaptak bele hetente más ügybe. Nem vállalták túl magukat, hogy aztán semmit ne csináljanak végig. Nem. Egy dolog mellett köteleződtek el. Nem tartották többre magukat azoknál, akik például egy ritka büdöske fajta megmentésén dolgoznak egy zsákfaluban, és nem gondolkodtak azon, hogy vajon kevesebbek-e, mint azok, akik leprásokat ápolnak Afrikában. Jól érezték magukat a bőrükben, tudták, hogy az életükbe "egy ügy" fér bele, de az kitölt minden űrt és hiányt.

Forrás: Shutterstock

Egyszer egy önkéntes elmesélte, ki a példaképe: egy öreg pap. Aki az Isten háta mögötti második faluban él, és hóban, fagyban, kánikulában is esket, temet... meg néha keresztel is. Nem vált meg világokat, nem hallgatja őt hívek hada. De az a maroknyi kis falubéli, aki Istenre vágyik, mindig számíthat a papra. Mindig. Ez a teljesen egyszerű történet aztán olyanná vált számomra, mint egy ars poetica. Hiszen az önkéntes munka, vagy üzleti kifejezéssel élve a társadalmi felelősségvállalás éppen erről szól: érzékenynek lenni a kicsik, elesettek ügyeire, áldozatot vállalni és megtartani azt a (sokszor esetleg minimálisnak tűnő) ígéretet, melyet megtettünk. Mindig. Csillogás, csinnadratta és egyéb jutalmazás nélkül is.

Hogy ki volt együttműködő, alázatos és terhelhető önkéntes?

Aki tudta, hogy mi az az egyetlen ügy, amiért hajlandó tenni is. Ha ez az idősgondozás, akkor az, ha a vegán életmód népszerűsítése, akkor az. Egy a lényeg: néhány területen kipróbálva magát hamar letisztázta, hol a helye.

Aki ismerte a következő szavakat: alázat, udvariasság, megbízhatóság. Aki tudatában van annak, hogy egy önkéntes munka során nemcsak magát képviseli, hanem egy egész céget, szervezetet, eseményt, ügyet... Aki nem nézte le sem azokat, akiknek segíteni akart, sem a többi segítőt, de még csak azokat sem, akik más ügyekért élnek-halnak. Aki képes volt felelősséget vállalni a tetteiért, aki tudta, hogy attól, hogy ő önkéntes, még nem léphet le önként vagy tehet ostoba dolgokat. Ez is olyan evidensnek hangzik, ugye? Nem az.

Végül, de nem utolsó sorban: aki kitartott. Vagyis, ahogy egy borotva reklámban fogalmaztak: aki "bizonyíték, nem ígéret". Azt hiszem, ehhez nem kell több magyarázat.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?