A Down-szindróma világnapjának alkalmából

A Down-szindróma világnapjának alkalmából Bege Nóra fotográfus és művészetterapeuta mesél csodaszép missziójáról. Arról, hogy hogyan is tudjuk szolgálni Down-szindrómás embertársainkat.

Hogyan kerültél kapcsolatba a Down-szindrómával?

Úgy kezdődött az egész, hogy láttam a Játék az egész című riportfilmet a TV-ben, ami a Baltazár Színházról szólt. Ez egy olyan hivatásos színtársulat, ami értelmi sérült színészekből áll. Annyira meghatott, hogy eldöntöttem: amint tudom, megkeresem őket.

Benedek ÁrpádForrás: Bege Nóra

Akkor találkoztam először közvetlenül a Down-szindrómával. Előtte nem volt kapcsolatom velük, és olyan komoly hatást tettek rám, hogy időbe telt, mire feldolgoztam ezt a találkozást. Le kellett omlania azoknak a falaknak, amiket én építettem fel a sérültséggel kapcsolatban. Ehhez nagyon sok segítséget kaptam tőlük azzal, hogy először ők fogadtak el engem, és az már természetesen jött, hogy én is elfogadtam őket. Itt találkoztam először például azzal is, hogy a testi kontaktus mennyire fontos számukra. Ölelgettek, szeretgettek.

Fotóterápiás óra- Összetartozás jelképeForrás: Janzsó Cecília

Ez egyre erősebb érzelmi kapcsolattá vált, és elhatároztam: olyan dolgot fogok tanulni, ami által kompetenciám lesz ahhoz, hogy foglalkozhassam velük. Épp ekkor indult egy szak a Művészetterapeuták Egyesületénél. Itt 3-4 éven keresztül tanultam a csoportterápia, azon belül is a művészetterápia módszereit. Ebben az időszakban készítettem egy portréanyagot a színtársulatról, amivel díjat is nyertem. Majd elutaztam velük Franciaországba is, mert egy színdarabjuk szinopszisához kellett fotókat készíteni. Közben látták, hogy folyamatosan fotózom őket és megkérdezték, hogy mi lenne, ha ők is fényképeznének.

Tehát a fotózás eredetileg az ő ötletük volt?

Hát igen. Nagyon sokat beszélgettem velük az érzéseikről, az álmaikról, és végül ezeket megvalósítottuk fotókban. Különleges, egészen álomszerű képeket készítettünk az érzéseikről és hangulataikról, tulajdonképpen így alakult ki ez az egész. A Down-szindrómások abszolút fogékonyak erre. Végül a Down Alapítványnál indítottam el az első csoportomat.

Őszikék sorozat- Cili álmaForrás: Bege Nóra

Most már 2 éve van két csapatom: a fiatal felnőttek és a gyermek csoport - utóbbinál nehézséget jelentett, hogy nem beszélnek. Át kellett gondolnom: hogyan tudnék kommunikálni velük, hogyan tudnám megtanítani őket fotózni. Ez fantasztikus élmény nekem is. Megtapasztalni, hogy hogyan nyílnak meg, és milyen jó érzékkel látnak meg dolgokat.

Hogyan néz ki nálatok egy fotós óra?

A kezükbe adom a gépet, és megtanítom őket néhány olyan trükkre, amitől biztonságban érzik magukat. A gépet nyakba kell akasztani, és automatára állítani. A technikai dolgokkal, amit ők nehezen fogadnának be, azzal nem kell foglalkozniuk. Csak a látvánnyal. Az elkészült képeket pedig nemcsak kinyomtatjuk, hanem tovább is gondoljuk.

Bege Nóra és Tombor FanniForrás: Rontó Reni

Ez azért fontos, mert a Down-szindrómások nagyon érzékenyek a művészetekre. Nagyon szeretnek rajzolni, festeni. Többek között ezért is találtuk ki, hogy többféle vizuális technikát is beépítünk ezekbe a csoportmunkákba.

A tematika 10 alkalmat foglal magába, amit egy fotóterápiás táborban zárunk le. Ezeket a képeket ősszel mutattuk be a Kolta Galériában. Mert valóban csodálatos képek készültek, amiknek szakmailag is nagy sikere volt. A szellemi sérültek érzelmi intelligenciája nagyon magas szinten van, és az érzelmeiket nagyon jól ki tudják fejezni a képek által. Így a fotóterápiával Magyarországon úttörők vagyunk.

Szerinted mi a feladatunk és helyes hozzáállásunk Down-szindrómás embertársainkhoz?

Egy szerzetes nővér azt mondta nekem egyszer:

Mindenki, aki a Földre született, annak helye és feladata van.

Baltazár Színházról készült portré sorozat- Taligás AnnaForrás: Bege Nóra

Tehát nincs olyan, hogy valaki fölösleges. Ha úton van a családba egy Down-baba, akkor hinni kell, hogy van értelme az életének! A fotóterápia segítségével ez láthatóvá, kézzelfoghatóvá válik. Ezek a nagyon értékes képek az elfogadáshoz vezető út első lépései, mert itt lényegtelen, hogy sérült vagy nem sérült az, aki a képeket készítette.

Én hiszek abban, hogy ők értékes életet tudnak élni. És igenis, a társadalom számára is fontos szerepük van! Azt tapasztalom a felnőtt Down-szindrómásoknál, hogy komoly segítségére tudnak lenni például az időseknek. El tudnak menni bevásárolni, orvost tudnak hívni. Vagy van például, aki kitűnő masszőr. Nagyon nagy divat, hogy integráljuk a Downosokat. Én inkább azt gondolom: nekünk kell integrálódni hozzájuk. Igenis meg kell tanulnunk lehajolni és szolgálni őket!

Rontó Renáta és Aranyos DávidForrás: Pekáry András

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?