A magány volt a legnehezebb - El Camino a vízen

Sok ismerősöm járta már meg a spanyol zarándokutat, de amit ez a két srác művelt, az sokkal több annál: átkajakozták az Atlanti-óceánt. Magány a köbön, ahol aztán tényleg van idő gondolkodni!

Ott, a vízen tényleg senki sem jön szembe. Nem volt kiszállás, nem lehetett esténként a turistaszálláson egy jót sörözni a többi utazóval, mint a Caminón. Csak ők voltak ketten, kint a végtelen természetben.

Ott egy pillanat alatt minden megváltozott az addigi életükhöz képest: a környezet, a rutin, a bioritmus, a klíma. Mégis, mikor megkérdeztem Leventét, hogy miben lett más az élete, miután hazatért, azt mondta: semmiben.

- mondja szerényen, de én nem hiszek neki. Olyan bölcsesség és önismeret árad ebből a fiúból, hogy szinte egyből beleszeretek.

Először kudarcot vallottak

Levente 23 éves volt, mikor először nekivágtak az óceánnak. Ám hamar rá kellett jönniük: nem elég felkészültek, és nem működik a felszerelés sem rendesen.

- vallja be. 2 nap után vissza kellett fordulniuk. Mégsem adták fel, újra nekiindultak. Persze nem volt könnyű.

A két srác szerencsére elég különböző személyiséggel rendelkezik, így jól kiegészítették egymást: Norbi inkább cél-, míg Levente folyamatorientált - emiatt elég motiváltak voltak ahhoz, hogy kijavítsák a hibákat, amiket az első próbálkozáskor felismertek.

Onnantól apránként haladtak:

• Először csak a Budapest-Bécs távolságot tették meg oda-vissza, jól felpakolva, majd kétszer átszelték keresztbe az Adriát.
• Aztán jöhetett a spanyol Mazagóntól a Kanári-szigetekig tartó 1200 km-es bemelegítés.

Ez a 22 nap alatt folyamatosan az járt a fejében:

20 nappal később, 1200 km után a sikerélmény mégis feledtette minden bosszúságát. És nem volt képes hátat fordítani egy még nagyobb próbatételnek. Arra akart emlékezni, mi az amit megtett, és nem arra, amit nem.

Kati: Gondolom, azért veszekedtetek...? - adtam Levente alá a lovat.

Levente: Á, nem igazán. Nem nagyon volt, mikor. Inkább az volt a nehéz, hogy alig beszéltünk. 4 órád volt arra, hogy tisztálkodj, egyél, vizet tisztíts, szárítkozz és aludj.

Kati: Ebbe tényleg nem fér bele a társalgás.

Levente: Egyébként úgy tűnt: nekem van nagyobb igényem a beszélgetésre...

Elérzékenyültem Levente vallomásán, és elgondolkodtam. Minden utazásomról váratlan tanulságokkal tértem haza. Szerintem ő sem számított erre: megtanult sokkal mélyebben szeretni. A napi rutin (a takarítás, a munka, a szórakozás) hiányában sokkal mélyebb érzelmek megélésére vált képessé a szerettei iránt.

Csak ült a kajakban, nézett bele a végtelen horizontba és sírt - árulta el. Egy erős férfi, a mélyen megélt szeretet miatt könnyezik.

Kati: Biztos volt, amitől féltél. Mi volt az?

Levente: A karácsonytól.

De végül nem volt annyira vészes. Felhúzták a mikulás sapkájukat - mosolygok, hogy az is befért abba a kis kajakba -, kiakasztottak néhány zöld boát a víztisztító berendezésre, és énekeltek.

Azért mégsem hagyom annyiban ezt a félelem dolgot, hisz' addigra már megtudtam: ha nagy bajba kerülnek, nem lett volna senki, aki értük menjen. Mire odaér a víz közepén a legközelebbi tankerhajó, ők már rég odébb sodródtak. De nem. Ő nem félt.

Levente: Ott a vízen nem lehet félni. Nem szabad! Ha félsz, véged. Az felőröl. Be kell tenni egy dobozba a félelmet, és majd otthon elő lehet venni.

Kemény lehetett.

- igyekszik megnyugtatni, pedig nekem végig boldogság tűnt ki a hangjából. Azt hallom, hogy nehéz volt, de azt is, hogy rengeteget adott nekik.

El is hiszem neki. Talán nekem is bele kellene vágnom valami hasonlóba, hogy megtanuljam szeretni az önmagammal töltött időt...

Nyitókép: Kovácsik Levente saját fényképe