Abortusz helyett az örökbeadást választottam

Nem egy, és tutira nem lehetett hibás, mert ez már a tizedik volt, amit az elmúlt 2 napban megcsináltál. Pontosan tudod, hogy őrültség csodát várni, de miben reménykedhetnél? Egyáltalán miben reménykedhet egy véletlen folytán teherbe esett nő? És adódik a kérdés, hogy miben reménykedhet egy nem kívánt magzat? Hogy ő még csak egy sejt lenne... Vagy egy fejlődésben lévő élet? Érzed, ahogy eluralkodik rajtad a pánik, elkezd remegni a tested, az agyad már nem képes kontrollálni a feltörő érzelmeket."

Ezeket a sorokat egy olyan nő - anya - osztotta meg velem, aki átélte azt, amiről csak nagyon kevesen mernek beszélni: életet adott egy gyermeknek, majd lemondott a felneveléséről.

"Keserves hetek következtek tele vívódással. Aztán kicsúsztam az időből: rájöttem, hogy ha képes is lennék felfeküdni a műtőasztalra, már akkor sem lehetne elvetetni. Bár, hogy őszinte legyek, tudtam, hogy nem lennék képes megölni a gyerekemet. Egyszerűen nem fért össze a saját hitrendszeremmel. Ellenben a gyerek apja csak ezt látta lehetséges megoldásnak. Könnyek között próbáltam elmagyarázni, hogy ehhez már amúgy is késő.

Nem volt senki, akihez fordulhattam volna. Úgy éreztem magam, mint egy partra vetett hal. Bezárkóztam, elbújtam, és csak annyit érintkeztem a környezetemmel, amennyit feltétlenül muszáj volt. Az volt a szörnyű, hogy tudtam a megoldást, csak nem mertem szembe nézni vele. Gyötört a bűntudat, a félelmek hada, a küzdelem önmagammal.

Ha csak tehettem feküdtem, és próbáltam úgy tenni, mintha nem a nyílt óceánon lebegnék egy lerobbant vitorláson egyes egyedül. Nem tudtam, hogy valaha újra partot érek-e.

Baráti segítséggel nyolc hónapos terhesen kerültem a Gólyahír Egyesület krízislakásába, ahol végre nyugalomra lelt a tengeribeteg lelkem. Két kéz is fogta a kezem: egy férfi és egy nő keze. A leendő szülők keze. Két olyan ember került mellém, akik többszörösen bizonyították, hogy a legjobb helyen lesz náluk a születendő babám. Az agyam tudta, hogy ez a legjobb, amit tehetek, de a lelkem üvöltött. Az egyik pillanatban megnyugtatott a tudat, hogy jó élete lesz, de a másikban elfogott a rettegés. Közben az agyam folyamatosan észhez térített.

Aztán az egyik hajnalon arra eszméltem, hogy már nemcsak álmomban, de a valóságban is megkezdődtek a fájások. Egyszerre féltem, és akartam túl lenni rajta. Féltem, mert első szülés volt, és féltem, mert tudtam, hogy már nem sok idő maradt nekünk. Sírtam és nevettem egyszerre. Hosszú, gyötrelmekkel teli órák után egy tündéri baba látta meg a napvilágot: egy kicsi, mosolygós szeretetgombóc. Egy pötty, akit még a mellemre is tehettem.

Az utolsó tollvonásig reménykedtem, hogy felsejlik valami megoldás. Egy pici kapaszkodó, ami más döntésre bírna. Az akkori helyzetemben nem láttam más lehetőséget. Viszont újra és újra eszembe jutott, ahogy az örökbefogadó apuka első kérdése a szülést követően arra irányult, hogy én jól vagyok-e. És az anyuka képe is be-bevillant a tudatomba, aki végig mellettem volt a szülésnél, elvágta a köldökzsinórt, majd a kérésemre a kezembe adta a picit, és nézte, ahogy szoptatom. Rendszeresen meglátogatott a következő napokban, és egy percig sem gyakorolt rám nyomást. Pedig akkor még meggondolhattam volna magam. Életük legnehezebb pillanataiban is tudtak önzetlenek lenni. Így képes voltam én is az életem legnehezebb tollvonásánál az édes, babaillatú kisfiam javára cselekedni.

Az agyam tudja, hogy jól döntöttem. A szívem még néha feltépi a sebeket, de ilyenkor előveszem a képeket a születéséről, a kórházi napokról, és az azóta kialakult életéről. Hiszen már nem baba, már kisiskolás."

Nyitókép: iStockphoto