72 óra egy haldokló asszony házában

Felfogtad, hogy mi vár ott rád? - szegezte nekem a kérdést dühösen anyám. Fel! - jelentettem ki elszántsággal. Közben persze remegtem belül, és az anyám tudta ezt, de azt is, hogy nem állíthat meg. Utólag már tudom, hogy meg akart óvni valamitől, amivel ő maga is utált szembenézni.

Fiatal voltam és elszánt. Nem akartam, hogy a félelem legyőzzön. Ott akartam lenni a nagynéném halálos ágya mellett. Fogni akartam a kezét, érezni a lelkét. Visszaadni valamit abból a rengeteg szeretetből, amit kislányként kaptam tőle. Valamiért minden racionalitás ellenére még élt bennem a remény, hogy nem győzi le a gyilkos kór. Hiszen még fiatal. Még csak 47 éves. És erős. Igen, ő a legerősebb nő a családunkban. Túlélte a férje alkoholizálását, a lánya börtönviselt szerelmét.

Mindemellett nem hagyta, hogy kedvét szegje a kegyetlen valóság. Nem engedte, hogy utat törjön lelkében a búskomorság. Mindig csinos volt, ápolt és derűs. Fogalmam sem volt, hogyan csinálhatja. Pici kislányként azt képzeltem, hogy van valami csoda receptje, amit a hátsó szobában őriz. Az öreg parasztház ódon falai között.

Folytak a könnyeim, ahogy a nyári napsütésben bicikliztünk a házhoz. Nem, nem hittem el, hogy haldoklik. Pár napja még egészem jól volt. Az állapotához képest egészen jól. Tegnap még vacsorázott is. Akkor most mi történhetett? Miért nem lesz több kezelés? És miért adta ki a kórház? Nem álltak össze a fejemben a részletek. Nem tudtam összerakni, hogy ki kivel van, mi mihez tartozik.

Egészen addig, amíg be nem léptem a parányi szobába, és meg nem láttam az egykoron meseszép nagynéném összeaszott testét, levegőért kapkodva. Már épp elöntöttek volna a kétségbeesés könnyei, amikor egyszer csak megemelkedett a mellkasa, és rémes hanghatások kíséretében irdatlan mennyiségű vért hányt. Az anyám utasított, hogy menjek ki, de nem tudtam engedelmeskedni.

Az első véres hányást újabb követte. A köztes időben ágyneműt cseréltünk végtelen óvatossággal. Próbáltuk a lehető legkisebb fájdalmat okozni az egykoron életerős asszonynak. Végig reménykedtem, hogy legalább néhány perc erejéig még kitisztul a tudata. Legalább még egyszer utoljára rám néz majd a nagy, zöld szemeivel, megsimítja a kezem, és békésen megy el. Nem ez történt. Nem volt feloldozás, nem volt katarzis. Csak lassú, szenvedéssel teli elmúlás. Tiszta lepedő, véres lepedő, szellőztetés és áporodott bűz váltogatta egymást végtelen órákon keresztül.

Rezignáltan tettem a dolgom, és nem tudtam sírni. Nem tudtam kiadni a bennem lévő fájdalmat. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg ennyi az élet. Képtelen voltam felfogni, hogy néhány hasgörcs, itt-ott érzett kellemetlenség és az elodázott nőgyógyászati vizsgálat ide vezethet. Tényleg ide?? A halál a torkába. Az elgyötört fájdalomba.

Utólag megértem az anyámat, hogy el akart onnan küldeni. Lehet, hogy felnőtt fejjel hasonlóan cselekednék. Nem ok nélkül féltett. Álmomban éveken át újraéltem a szeretett nagynéném haláltusáját. Láttam magam előtt az élettel teli pirospozsgás arcát, az elmaradhatatlan mályvaszínű rúzzsal, ami hirtelenjében átváltott a ráktól lecsontosodott, összeaszott öregasszony képére. Sokat küzdöttem, mire feldolgoztam, de azt okvetlenül megtanultam, hogy az elfojtás, a tagadás és a halogatás nem lehet része az életemnek.

Nyitókép: Shutterstock