Sztriptíztáncos lettem, hogy eltarthassam a gyerekem

Reményteljesen vártam, és arra vágytam minden hajnalban, hogy a lassan felszakadozó sötétség, az első reggeli fények elmossák a mocskos éjszaka nyomait. Pontosan tudtam, hogy lehetetlen. Hiszen nincs az a szél, nincs az a reggeli fény, ami feledtethetné a fertőt, amiben élek. Az éjszakák nyomai már bevésődtek a sejtjeimbe. Ha tetszik, ha nem, hozzám tartoznak. Mint ahogy a tudat is, hogy egy olyan nő lettem, aki a testéből él.

Semmit nem tudtam a táncoslányok világáról. Csak annyit, hogy gyors kereseti lehetőséget nyújthat. Nekem pedig szükségem volt a pénzre, és az érzésre, hogy hatalmam van a férfiak felett. Ezért összekapartam az utolsó leheletnyi erőmet, felvettem a farmeremet, meg egy fekete garbót, és útnak indultam. Könnyen találtam helyet, ahol alkalmaznának. Este már munkába is állhattam. Bár azt hozzátették, hogy nem vagyok idevaló, de kapok egy esélyt. Szerintem sem voltam odavaló, de úgy döntöttem, hogy ha már mocsárba taszított az élet, akkor emelt fővel viselem.

Hazafelé vettem egy váltás fehérneműt, holdjáró magassarkút, és kész is volt a szett. Azon nem gondolkodtam, hogy milyen lesz férfiak pásztázó tekintetének kereszttüzében. Ezt a részt ignoráltam, csak a túlélésre játszottam. Anyám jött át, hogy vigyázzon a gyerekre. Fájtak a korholó szavai, de ez meg sem közelítette a félelmet, amit amiatt éreztem, hogy elveszíthetem a fiamat.

Táncolni szerettem. Olyankor csak becsuktam a szemem, és hagytam, hogy beinduljon a film. Csak pörögtek a kockák, és egy teljesen más világba csöppentem. Hálás voltam a tudatomnak, hogy egérutat nyújtott. Persze ez csak akkor működött, ha a nagyszínpadon voltam. Mondjuk ott sem lett volna szabad, hogy működjön, mert mint ahogy sokszor elmondták "Nem azért vagy itt, hogy szórakozz, hanem hogy szórakoztass!" Nekem ott az lett volna a dolgom, hogy felmérjem a terepet, és a kacérságommal felhívjam magamra a figyelmet. Ez rohadt nehezen ment. Pont ezért nem is kerestem jól. Láttam magam körül a lányokat, akik ahogy a textilt ledobták, úgy a gátlásaikat is. És látszólag még élvezték is.

De ez csak látszat. Senki ne ringassa magát abba a tévhitbe, hogy bárki, aki a testéből él, az élvezi ezt! A pénzt, a csillogást, az anyagi biztonságot talán. Csak sajnos kevés az, akit nem ránt magával a gépszíj. Marha könnyű seggére vágni a nehezen összetáncolt forintoknak. Pont ezért sokan egy életre benne ragadnak. Az évek pedig leperegnek. Minden éjszaka egyforma. Csak annyi különbözteti meg, hogy hétköznap kevesebben, hétvégén többen vannak. De a forgatókönyv ugyanaz - és mégsem.

Megérkezel, kávézol, vetkőzöl, lotyósra sminkelsz, fázol és vársz. Aztán táncolsz, aztán asztalhoz hívnak. Ott is táncolsz. Aztán tutira előkerül legalább egy legénybúcsús csapat, akik között biztos lesz pár vagány. Fejben tudod, hogy nagy baj nem lehet, mert védve vagy. A kidobók jó arcok, és lépnek, ha kell. De ettől még neked fáj az izomból megtekergetett mellbimbó. Senki nem viseli el helyetted sem a fizikai, sem a lelki kínokat.

Senki nem tartott pisztolyt a fejemhez, hogy menjek be azon az ajtón. Talán nem mennék be újra, talán igen. Igazából most már mindegy. Az egyetlen, ami számít, hogy végleg becsuktam magam mögött. Hogy kevesebb lettem-e általa? Határozottan nem. De szívesen megspóroltam volna azt a többletet, amit adott.

A történetet Baranyai Kata jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock