Egyetlen gyerek sem érdemli ezt

Az alvás nem ment. Mindig lefekvéskor tört rám a legerősebb pánik, remegett mindenem, zakatolt a szívem, így tök esélytelen volt, hogy elaludjak. Futottak az agyamban a napi emlékek, ahogy a nevelőapám ordít, hogy "Leszakítom a fejed!", vagy, ahogy a hajamnál fogva húz a konyha felé azzal, hogy "El fogom vágni a torkod!" Ma már tudom, hogy nem tette volna meg. Akkor viszont folyton rettegtem. Ez rosszabb volt, mint a verések, mert ezek mérgezték meg az éjszakákat. A félelem, hogy ha elalszom, álmomban biztosan megöl.

Aztán szerencsére csodálatos, független felnőttkorom volt, ám nem akartam családot. Mert a család a terrort jelentette. Amikor mégis teherbe estem, terápiára kellett járnom, olyan ellenérzések voltak bennem. Aztán megszületett a fiam. Szánalmas közhely, hogy ez megváltoztat mindent, de mégis így történt: egyszer csak átlökött a túloldalra - már nem a gyerek szerepét éltem egy családban, hanem a szülőét. Aki látja, hogy egy pici baba milyen kiszolgáltatott és elesett.

Akkor iszonyatos erővel zuhant rám, hogy én nem akarom, hogy gyerekeknek így kelljen felnőni: hideg ablakokban, idióta reklámmantrákkal a rettegés ellen. Sőt, ha lehet, egyáltalán ne kelljen gyerekeknek így felnőniük. Ezért csináltam meg a gyermekvédelmi szervezetemet.

Nem tudom megváltoztatni azt, amit átéltek, de tudok nekik olyan családokat teremteni, ahol szeretik őket és gondoskodnak róluk. Néha baromi nehéz velük, akkora sérülés csomaggal érkeznek, és volt már, hogy bárhogy igyekeztünk, kudarcot vallottunk. Tudom, hogy nem tudok minden gyereket megmenteni. De nagyon erősen törekszem rá.

Nyitókép: Shutterstock