Nevelőszülők és nevelt gyermekeik: bármikor eljöhet a búcsú

Mert attól, hogy nem én hozom világra, még lehet gyerekem. Ilyenkor sokan legyintenek, hogy az örökbefogadási procedúrát sem koronázza mindig siker. De gyakran elfelejtkeznek a harmadik opcióról: a nevelőszülőségről.

Sinkovics Andi is gyermekzsivajtól hangos kertes házra, reggeli cuppanós puszikra, kiöntött kakaóra és az áruház kellős közepén bömbölő kisdedre vágyott. Jó, ez utóbbi kettőre kevésbe, de ezek is hozzátartoznak az élményhez. És sokáig olybá tűnt, hogy a legjobb úton halad efelé: szerencsésen megtalálta a párját, ezután meglett a vágyott házikó is - csak az a fránya gólya nem akart kopogtatni.

"Volt vívódás, rengeteg fájdalom, átsírt éjszakák. Aztán egyszer csak rádöbbentünk, hogy mi gyereket, pontosabban gyermekeket szeretnénk - akárhogy is. Nem az a legfőbb szempont, hogy a saját vérünk legyen, hanem hogy a sajátunkként szerethessük. Ezt úgy értem, hogy amíg mi adhatunk neki otthont, addig pont úgy a családunk része legyen, mintha a sajátunk volna."

Így lett Andiból és férjéből nevelőszülő, ami nem összetévesztendő az örökbefogadó szülővel. "Nevelőszülőként az a cél, hogy visszagondozzuk a gyermeket a saját családjába - ha lehetséges. Az a feladatunk, hogy a megtépázott lelkivilágú gyermekekről gondoskodjunk. Mivel többszörös traumán átesett fiatalkorúakról van szó, hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű velük. De hiszem, hogy szeretettel, bizalommal és mérhetetlen türelemmel minden lehetséges."

Nézem ezt az elszánt tekintetű nőt, akiből valami végtelen derű árad. Közben megtudom, hogy jelenleg öt gyermek van a férje és az ő gondjaira bízva. Két 3 év alatti, egy 6 éves és két kamasz. Számomra ez mélyen tiszteletreméltó és végtelenül elképesztő. Hiszen ne felejtsük el, hogy zéró tapasztalattal vágott bele a nevelőszülőség nem éppen könnyed mindennapjaiba!

De nem a súlyosan traumatizált gyerekekről való gondoskodás a legmegterhelőbb része a pótmamiságnak, hanem hogy lélekben folyamatosan készen kell állniuk arra, hogy bármelyik pillanatban eljöhet a búcsú ideje. Kifejezetten feladatuk, hogy ezt a gyermekekben is tudatosítsák: akármennyire is családtagként tekintenek egymásra, ez bizony csupán átmeneti állapot.

Itt azért erőteljesen zakatol bennem a kérdés: hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet egyszerre a sajátomként szeretni, de mégis örökre elengedni, ha eljön az idő?

Andi nem sokat teketóriázik a válasszal: "Iszonyú nehezen. Természetesen igyekeznek erre felkészíteni minket a tanfolyamokon, de ez legkevésbé sem fejben dől el... Nálam legalábbis egyáltalán nem. Persze tartom magam, és igyekszem a lehető legkönnyebbé tenni a gyerekek számára a búcsút, de nekem minden egyes alkalommal megszakad a szívem. Hazamegyek, és napokig, hetekig nem találom a helyem. Minden rá emlékeztet. De mivel ott vannak a többiek, akiknek szükségük van rám, nincs idő a búbánatra. Nem tehetem meg, hogy magamba roskadok, hiszen nekem feladatom van."

"Viszont eltitkolni sem akarjuk az ezzel kapcsolatos érzéseinket: mindenek felett őszinteségre ösztönözzük őket. Így nem szoktam elrejteni a fájdalmamat, "csak" épp nem adom át magam a szenvedésnek. De nem csak nekem nehéz ilyenkor, hiszen mi úgy neveljük a gyerekeket, hogy amíg nálunk vannak, addig "testvérei" egymásnak. Általában hamar ki is alakul a kötődés - főleg a hasonló életkorú gyerkőcöknél. Lehet, hogy naiv és álmodozó vagyok, de bízom abban, hogy a velünk töltött idő alatt kapnak elegendő "útra valót", egy szeretet csomagot, amit magukkal vihetnek, megőrizhetnek."

Nyitókép: iStockphoto