A tériszonyos Zsófi esete a műugrás döntővel

Olyan tériszonyom van, hogy a kissámlin is hiszti rohamot kapok, ha le kell venni valamit a legfelső polcról. Engem vasvillával sem tudnának felkergetni oda, a leugrásról már nem is beszélve...

A műugrók pedig nemhogy fel mernek menni, olyan játszi könnyedséggel ugranak le mindenféle csavar meg forgás kíséretében, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Kb. mint amikor én átsétálok az Andrássy úton. Így az első jegy, amit megvettem a vizes világbajnokságra, az a 10 méteres férfi torony döntője volt. Élőben is látni akartam ezt a hihetetlen teljesítményt.

Végre eljött a szombat és elindultam a kis brit zászlómmal szurkolni az én személyes kedvencemnek, Tom Daley-nek. Tomnak már egyszer sikerült a lehetetlen, nyolc éve a római világbajnokságon mindössze 15 évesen megnyerte a toronyugrást. Nagyon bíztam benne, hogy ez most is összejön!

A Dagály Aréna tényleg gyönyörű, még sosem voltam ekkora uszodában. A hangulat pedig nagyon jó volt, annak ellenére, hogy itt nem ugrálva és ordítva bíztatják kedvencüket a szurkolók. De a majdnem teltház nagyon jó hangulatot adott a versenynek. Még sosem láttam ennyi embert műugráson. El sem tudom képzelni, mi lesz itt az úszás döntők alatt...

De térjünk vissza a toronyugrásra. Odaérve gyorsan realizáltam, hogy nem csak én vagyok nagy Daley rajongó. A fél uszoda érte volt oda. A nagy bíztatásnak meg is lett az eredménye. Tom megnyerte a döntőt.

Jobban nem is alakulhatna nekem ez a világbajnokság! És mi minden van még hátra! Ma rajtol az úszás, ami remélhetőleg még sok mámoros percet fog okozni nekünk szurkolóknak!

_{A cikk megjelenését a Bp2017 Nonprofit Kft támogatta}

Nyitókép: Origo - Szabó Gábor