Ez a nő lefutott 246 kilométert. Komolyan.

Gyorsan közöltem vele, hogy bármennyire is szeretem, ha most egy szerkesztőségi tréfának esem áldozatul, akkor tutira nem állok jót magamért. Nem volt éppen elemében, így sebtében megadta a hölgy számát és egy "Jó munkát!" kíséretében bontotta a vonalat. (Jó, hát nekem is lehet szar napom, na... :D - a szerk.)

Őszintén szólva hittem is, meg nem is. Viszont tévedtem, mert a számot tárcsázva kedélyesen és végtelen szerénységgel felelt Zsuzsanna, hogy igen, ő lenne az, és kész válaszolni a kérdéseimre. Itt már a szám is kiszáradt. Ennek a fele sem tréfa. Először is tisztázzuk: az ultrafutás a maraton feletti távokat jelenti. Zsuzsa a beszélgetés előtti napokban teljesítette az Ultrabalatont (!), ami nagyjából 5 "normális" maratonnak felel meg a maga 220 km-ével.

Aztán már ott ül velem szemben az a törékeny, szőke hajú nő, aki olyan emberfeletti teljesítményre képes, amire csak nagyon kevesen. Nem tudok mást kérni, mint, hogy avasson már be a titokba: hogyan lehetséges 220 kilométert meg 246 kilométert futni?

"Nincs titok. Menni kell, és kész. Sokkal többet kibír a test, mint azt gondolnánk. Nem kell feladni. Akkor is futni kell, amikor az agy már réges-régen megálljt parancsolna." - Jó, hát azért azt érzékeli az arckifejezésemből, hogy ennyivel nem érem be. Folytatja: "Fontos, hogy örömmel fuss. Nyilván nem lehet minden futás örömfutás, de az alap, hogy szereted. Egyébiránt harmincéves koromig (itt rájövök, hogy még én is lehetek(nék) ultrafutó!) magam sem tudtam, hogy szeretek futni. Teljesen átlagos történet az enyém is. Szültem és közben teltek az évek. A testem elvesztette a húszas évek feszességét, és kicsit be is voltam fásulva. A lakásunk ablaka egy focipályára nézett, ahol rendszeresen rótták a köröket. Kedvet kaptam. Persze, ahogy másnak sem, nekem sem volt könnyű. Az első négy kilométeremnél én is az életemért küzdöttem. És évekig jól megvoltam a hobbikocogással."

Jó, de akkor mi hozta meg az áttörést?

(Nevet.) "Hát a kor. Közeledett a negyvenedik születésnapom, és maradandót akartam alkotni. Egyszóval meg akartam ajándékozni magam, és elhatároztam, hogy maratonista leszek, olyan 'merjünk nagyot álmodni' jelszóval. Közben csatlakoztam a helyi futó egyesülethez, ahol motiváló csapattársakra és igaz barátokra leltem. No meg az első edzőmre, aki elkészítette az edzéstervet. Nem tűnt kivitelezhetetlennek, de olykor megesett, hogy fejlámpával a fejemen futottam az esztergomi éjszakában, hogy meglegyen a napi penzum."

És nem félsz?

"Dehogynem! De a félelem az segít. Gyorsabb leszek tőle. Meg azért paprikaspray is lapul az övtáskámban. Viszont szeretem feszegetni a határaimat. Az első maraton annyira katartikus élmény és egyben örömfutás volt, hogy valami átkattant. Jöttek az egyre hosszabb távok, és nem volt megállás. Persze vannak kemény pillanatok, de azt vallom, hogy fejben kell erősnek lenni! Én például sokakkal ellentétben nem szeretek megállni. (A Spartathlont 27 óra 47 perc alatt teljesítette.) Inni futva is tudok, és enni is. Jó, az utóbbi esetében kicsit lassítani szoktam."

Itt azért rendesen kikerekedik a szemem, és önkéntelenül kicsúszik a számon, hogy mi van a mellékhelyiség kérdésével?

"Nagyon egyszerű: ha kell, akkor gyorsan elszaladok. Elvégzem, amit el kell, és már futok is tovább. Nem szeretek vacakolni, elveszteni az értékes másodperceket. Nem tartom magam kifejezett versenyző alkatnak, mert ha úgy alakul, megállok egy ölelésért, megsimogatom a futótárs hátát, ha azt látom, hogy segíthet neki. De magammal nagyon szigorú vagyok. És nem titok, hogy az idei ultrára győzni mentem."

Nyitókép: Maráz Zsuzsanna saját képe