Létezik egy pici lány, aki egyszer csak, egyik pillanatról a másikra teljesen odalett értem! Három éves lehetett, és egyből el is nevezte rólam a kedvenc plüssállatát. És én ettől borzasztóan éreztem magam.
A kislány csodaszép, rajong érte minden felnőtt. A szülinapi zsúrján mindenki a kegyét kereste. Mindenki hozott neki ajándékot, és versengtek a figyelméért. Én pedig, aki addig egész évben felé sem néztem, sőt bevallom: nem is adtam neki semmit - én lettem a kedvence. És ez rettenetesen frusztrált...
Miért zavart?
Mert úgy éreztem: semmit sem tettem mindezért, nem érdemeltem meg! Nem vettem neki drága babaházat, nem vittem játszóházba, nem fogtam a kezét, amikor beteg volt, nem fürdettem, nem altattam. És akkor jött a legrosszabb: átölelt, édesen rám mosolygott, majd azt monda: szeretlek!
Szeret? Engem? Miért?
Hisz' én nem győzök menekülni előle! Hisz' engem fáraszt, hogy folyton velem akar játszani! És bánt, hogy azok a felnőttek, akik erre vágynak, mindezt a figyelmet, rajongást azért nem kapják meg tőle, mert neki én kellek...
És igen, bántott, hogy ő ilyen könnyen ki tudta mondani: szeret. Míg én ezt sosem mondtam a családomnak. Sem a szüleimnek, sem a tesómnak.
Rettenetesen bántott, hogy ő ilyen könnyen beengedett a szívébe. Miért? Mert azt éreztem: nekem ez nem ment olyan könnyen!
A kutyák és a gyerekek olyan szépen tudnak még feltétel nélkül szeretni.
– mondjuk.
Aztán szépen lassan rájöttem: ez igazából nekem is megy, csak nem mindenki irányába. De ennek a pici lánynak sem megy ugyanúgy mindenki felé - nem kell hát túl szigorúnak lennem magammal!
A szívnek nem lehet parancsolni. Néha azokat nem tudjuk szeretni, akik a legjobban megérdemelnék, és olyanokért rajongunk, akik nem szolgáltak rá. A szeretet nem válogat!
Hányszor megtörtént velem, hogy első látásra odalettem egy pasiért! Nem ismertem. Nem érdemelte ki a szeretetemet, mégis én attól az első pillanattól rajongtam érte.
De vannak még egészen furcsa szituációk, például odavagyok a háziorvosomért. Nem is értem, hogy miért, de a világ legjobb dokijának gondolom, holott ugyanazt teszi, mint az előzőek: ha fáj a torkom, kanalas orvosságot ír fel. Nem kedves, nem beszélget sokat, nem is mosolyog! Fene se érti...
Az a típus vagyok, aki imádja hibáztatni magát, és ez most sem volt másképp: szívtelennek éreztem magam, amiért nem imádok játszani ezzel a pici lánnyal, hanem helyette tehernek érzem a jelenlétét.
Olyan volt, mint mikor tiéd a világ legcsodálatosabb pasija, aki maga az álom: megbízható, biztos állása van, gyereket akar, romantikus, intelligens és imád téged – és neked valamiért mégsem kell. Itt volt nekem az álomgyerek, aki fárasztott.
Így akarsz te gyereket?
– tettem fel magamnak a kérdést, s még nagyobb szörnyetegnek éreztem magam.
A szeretet nem örök és nem végleges. Változik. Én őt nem tudtam feltétel nélkül szeretni. Ám végül túljárt az eszemen és kiérdemelte! Méghozzá egy egészen buta aprósággal: hagyta, hogy felöltöztessem.
Megértette, hogy imponálni fog nekem azzal, ha jó gyerek lesz és együttműködik. Így bár egyáltalán nem akart hazamenni, mégis hagyta, hogy csizmát húzzak rá!
És bejött neki: a következő alkalommal már én is cinkosan sugdostam a fülébe, hogy a többi felnőtt ne hallhassa a közös titkainkat, és boldogan bújócskáztam vele. Megszerettem, s ez lett a legcsodálatosabb karácsonyi ajándék.
Van, hogy megszeretünk valakit, van, hogy kiszeretünk belőle és van, hogy újra a kedvencünk lesz. Változunk, és ez így normális. Csak hagyni kell, és nem erőltetni, mert azt úgysem lehet!
Nyitókép: iStockphoto
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
