Hat hétig bicikliztem a szabadságért

Megszűnt körülöttem a világ, ahogy olvastam. Jótékonysági biciklitúrához toboroztak felnőtt kísérőket, amiért fizetni ugyan nem tudnak, de minden felmerülő költséget állnak.

Csak annyi a gond, hogy ehhez 6 hétre itthon kellene hagynom csapot-papot. Szóval gyorsan be is csuktam az emailt.

Közben megérkeztem a helyszínre, de valahogy a nagy ünneplés mellett sem hagyott nyugodni ez a felkérés. Újra és újra bekúszott a gondolataim közé valami furcsa bizsergéssel egyetemben. Nem tudtam csak úgy elmenni mellette, pedig őszintén szólva nagyon szerettem volna. Hiszen legalább tízezer olyan dolog jutott eszembe, ami lehetetlenné teszi, mivel ezer meg egy dolgot kellene elrendezni, hogy hat hétre kiszállhassak a mókuskerékből.

Életem talán legnehezebb évét tapostam, és akkor még korántsem kerültek helyre a lelkem mozaik darabkái. Sokat gondolkodtam, hogy elmegyek az El Caminora, de őszintén szólva, - és ezzel senkit nem szeretnék megsérteni -, szerintem mára kicsit elvesztette az eredeti szellemiségét.

Így utólag minden kétséget kizáróan kijelenthetem: megtaláltam, amit kerestem. Vagyis igazából ez a biciklitúra talált meg engem.

Szóval addig szerveztem, terveztem, ügyködtem és melóztam a dolgon, míg sikerült 6 hetet szabaddá tennem - és így nekivághattam a nagy kalandnak.

Sivatagon túl és hegyeken át

És mivel ez egy karitatív megmozdulás volt, igencsak szűkre szabott büdzsével bírt. Olyannyira, hogy még pár nappal a tervezett indulást megelőzően sem volt biztos, hogy június 1-jén, a Nemzetközi Gyermeknapon nyeregbe pattanhatunk.

A túra hangulatát alapvetően meghatározta, hogy a csapat a világ minden tájáról érkező résztvevőkből verbuválódott össze.

Ha hiszel, célba érsz!

A túravezetőt leszámítva egyikünk sem volt profi biciklis. Mind lelkes amatőrök voltunk, akik azért vágtunk bele a sokak által őrültségnek titulált biciklizésbe, hogy önmagunkat túlszárnyalva megmutassuk a világnak, ha nemes cél lebeg a szemünk előtt, akkor sokkal, de sokkal többre vagyunk képesek, mint azt valaha is hittük volna.

Már ha nem esett az eső. Mert hozzátartozik az igazsághoz, olyankor bizony semmi csodálatos nem volt a dologban. Sőt, inkább nevezném fájdalmasan elkeserítő élménynek.

Aztán persze adódtak napok, amikor a szponzoroknak hála, 3-4 csillagos szállodákban aludhattunk. Ambivalens érzés volt egyik nap egy Las Vegas-i luxusszállóban vacsorázni, majd másnap este a sivatagban a tábortűz mellett kanalazni a "mindent bele" főztünket.

Pont ez tanította meg a csapatot arra, hogy meg kell becsülni azt, ami megadatott. Legyen az sok vagy kevés! Megtanultuk megélni az adott pillanatot és azt, hogy a fizikai kimerültség és a fájdalom elmúlik. Egy idő után pedig teljesen sikerült megszabadulnunk minden felesleges igényünktől.

A kényelemhez fűződő elvárásaim is mintha megszűntek volna: megtapasztaltam, hogy képes vagyok kávé nélkül is elindítani a reggeleimet. Tudom, nevetségesen hangzik, hogy ezen aggódtam, de igazi függő vagyok. Viszont a túra idejére a kávé utáni vágy teljesen eltűnt az életemből, egyszerűen már nem számított.

Ahogy az énidő iránti igényem is tovaszállt tekerés közben. Nem mondanám, hogy nem hiányzott, de igazából egyetlen éjszakát kivéve egész jól viseltem, hogy folyton zsizsegnek körülöttem. Egyetlen este volt, amikor kapva-kaptam a kínálkozó lehetőségen, és egyedül aludtam, zárt ajtó mögött.

De meg kellett értenünk, - ez nem baj, ez az élet része. Ha nem akadunk fenn, hanem tovább tekerünk együtt a közös célért, akkor este könnyebb lesz kibeszélni a gondokat a tábortűz mellett.

Nyitókép: Getty Images