Sokáig készült, de Mona Lisa rejtélyes mosolyában Leonardo da Vinci minden tudása és titka benne van

Leonardo da Vinci életművét olyan különös kontrasztok jellemzik, mint a titokzatos tükörírással rejtjelezett jegyzetek vagy a tizenhat éven át készített Sforza-szobor, amelynek nemes anyagából végül a háború számára öntöttek ágyúkat.

Törvénytelen fiúból reneszánsz zseni

1452. április 15-én egy Firenze közelében lévő kis faluban, Anchianóban jött világra Leonardo da Vinci, akit anyakönyvezni sem volt egyszerű. Édesapja, ser Piero, a helyi jegyző volt, anyja, Caterina pedig egy egyszerű parasztlány, aki az egyik előkelő família háztartásában dolgozott. A kapcsolatukból született fiút törvénytelen gyermekként tartották számon, ami akkoriban nagyon elítélendő volt.

Hogy pontosan hol tanult gyerekkorában, arról máig vitáznak a történészek, az viszont biztos, hogy nem kapott komoly formális oktatást. Írni-olvasni megtanult, az alapvető matematikát elsajátította és slussz. Ami viszont megvolt benne, azt semmilyen intézmény nem tudta volna beleverni: a szinte beteges kíváncsiság. Nem sokkal később Firenzébe került, ahol Andrea del Verrocchio műhelyébe csöppent, ez volt az az időszak, amikor kiderült, hogy ez a fiú nem átlagos.

Verrocchio festő, szobrász és ötvös volt egyszerre, a műhelyében pedig a vázlatolástól a fémöntésen át a bőrművességig mindenbe bele lehetett kóstolni. Leonardo mindenbe bele is kóstolt.

Leonardo húszévesen már önálló műhelyt nyitott, és az első önálló munkái között volt az Arno-völgyi táj vázlata, a Háromkirályok imádása és a Szent Jeromos. Egyik sem készült el teljesen – ami, mint kiderül, egyfajta visszatérő motívum lett az életében.

Leonardo da Vinci: hadigépek és egy rejtélyes mosoly

1482-ben Lorenzo de' Medici Firenze uralkodója Milánóba küldte Leonardót, Lodovico Sforza udvarába. A küldetés politikai célú volt: a két városállam közötti kapcsolatokat kellett valahogy olajozni. Leonardót nem tudósként vagy festőként mutatták be az udvarban, hanem zenészként. Ugyanis kitűnően játszott lanton, és ez volt az az ajándék, amellyel megérkezett. Az, hogy közben mindenféle mást is tudott, csak később derült ki.

Milánóban aztán megnyíltak az ajtók. Katonai és műszaki tudományokat folytatott, az építészet, az optika, a folyadékok mechanikája érdekelte, de közben festett is. Ekkor készült a Sziklás Madonna, és ekkor dolgozott az Utolsó vacsorán is, amelyet 1498-ban fejezett be. Az a drámai pillanat elevenedik meg a képen, amikor kiderül Júdás árulása és a kompozíció, a megvilágítás, az arcok egymáshoz való viszonya azóta is a nyugati festészet egyik csúcsteljesítménye.

Ugyanez a megszállottság hajtotta, amikor tizenhat éven át dolgozott Francesco Sforza lovas szobrán, ám a műalkotásnak szánt nemes érc végül a háború martaléka lett, amikor a szobor helyett ágyúkat öntöttek belőle.

A firenzei tanácsterem falain a reneszánsz két legnagyobb óriása, Leonardo és Michelangelo feszült egymásnak egy páratlan művészeti párbajban, amikor az anghiari és a cascinai csata megfestését bízták rájuk. Bár a korszak két legfényesebb elméje dolgozott egy térben, a rivalizálás és a technikai nehézségek végül győzedelmeskedtek: a közös munka befejezetlen maradt, csupán a legenda őrizte meg a két zseni találkozását. Leonardo viszont eközben megfestette a Mona Lisát is, amelyen 1503 és 1506 között dolgozott. A legenda szerint a rejtélyes mosoly megalkotása önmagában két évet vett igénybe, ami annak fényében sem meglepő, hogy Leonardo nem volt az a típus, aki siet.

A képre egyébként belesűrített mindent, amit addig összegyűjtött magában: a fény és árnyék tanulmányait, a tájképi perspektívát, az emberi arckifejezések megfigyelését. Nem véletlenül teremtett egész irodalmat ez az egy mosoly.

Leonardo da Vinci utolsó évei

1513-ban X. Leó pápa úgy döntött, hogy ha már Raffaello és Michelangelo is náluk van, akkor Leonardo da Vinci sem maradhat ki a sorból. Így hát da Vinci Rómába költözött, ám a dolog nem úgy alakult, ahogy remélte.

Az egyház ezt nem nézte jó szemmel. A kórház igazgatója, megijedt a pápának szóló feljelentéstől, és megtiltotta, hogy Leonardo folytassa a boncolásokat. Ezzel lezárult a nagy alkotások korszaka, amit aztán soha többé nem nyitott ki újra.

Nem sokkal később, 1516–1517 körül I. Ferenc francia király hívta magához. Ez az ajánlat már sokkal kecsegtetőbbnek bizonyult. Az ambois-i kastély közelében fényűzően berendezett Cloux-udvarházat kapta rezidenciaként, busásan megfizették és szabadon alkothatott. Csatornákat, zsilipeket, malomszerkezeteket tervezett, térképeket rajzolt.

Magánélet és munkamánia

Leonardo magánéletét a külvilágtól elzárt, hűvös távolságtartás jellemezte, ahol a hagyományos értelemben vett szerelem helyét a tudomány iránti rajongás vette át. Míg a nőkkel szemben csak udvarias tiszteletet mutatott, mély érzelmi kötődések kizárólag fiatal férfi tanítványaihoz fűzték, ami miatt sokan úgy vélik, érzelmi világa a saját neme felé fordult.

Leonardo élete utolsó három évében egyre inkább visszavonult. Egyetlen igazi kísérője Francesco Melzi, a hűséges tanítvány maradt, az a fiatalember, akinek aztán köszönhető, hogy a mester vázlatait, terveit, tudományos munkáit nem nyelte el az idő. Melzi gondosan megőrizte mindazt, ami Leonardo fejéből és kezéből kikerült: a repülőgép-vázlatokat, a vízkiemelő szerkezeteket, a katapultokat, a tankszerű harci járművek terveit, az anatómiai rajzokat és azokat az oldalakat is, amelyeken Leonardo azon töprengett, miért kék az ég. Ő volt az első, aki komolyan nekiállt ennek a kérdésnek, valamikor 1474 után, amikor a fénnyel és az árnyékkal kezdett foglalkozni.

Pontosan 507 évvel ezelőtt, ezen a napon, 1519. május 2-án Leonardo da Vinci elvonultan halt meg Amboise-ban, 67 éves korában. Nem volt mellette nagy tömeg, nem volt drámai búcsú. Csak Melzi, és az a rengeteg feljegyzés, amelyet a mester soha nem szánt nyilvánosságra, mégis az utókor egyik legértékesebb szellemi hagyatékává vált.

Nyitókép: DeAgostini/Getty Images