Te is csinálod, csak nem mered bevallani? – Kicsit elborult, de ezt a magányt imádni fogod

Sokan nem is sejtik, hogy a mentális egészségünk kulcsa néha egyetlen jól megválasztott lejátszási listában és egy üres lakásban rejlik. A gyógyító magány nem elszigeteltséget jelent, hanem lehetőséget arra, hogy végre ledobjuk a társadalmi elvárások súlyos maszkjait. 

Mezítlábas diszkó a konyhakövön

Felszabadító érzés az, amikor az ember hazaér, bezárja maga mögött az ajtót, és végre nem kell megfelelnie senkinek. Nem kell behúzni a hasat, nem kell kedvesen mosolyogni a kollégákra, szomszédra, és főleg nem kell feszengeni egy túlzsúfolt szórakozóhely táncparkettjén. Ez az én időm, amikor a magány nem egy szomorú állapot, hanem a legdrágább luxus. Bedobom a kulcsot a tálba, lerúgom a cipőm, és most nem az egyedül nézős filmet, hanem azt a számot indítom el, amit a Spotify-on is csak inkognitó módban mernék hallgatni. Igen, azt a gagyi 90-es évekbeli popslágert, amitől minden normális zenerajongó a falnak megy. De itt, a saját nappalimban én vagyok a videóklip sztárja.

A fakanál hirtelen mikrofonná változik, a konyhasziget pedig a világot jelentő deszkákká. Ez a fajta felszabadultság teljesen más, mint amit egy buliban érez az ember. Ott mindig van egy belső kontroll, egy kis hang a fejedben, ami azt súgja: „Vajon nem nézek ki hülyén?”. Itt viszont nincs közönség, nincs ítélkezés, csak én vagyok és a ritmus, ami átjárja a végtagjaimat. Olyan mozdulatokat teszek, amelyektől egy hivatásos táncos valószínűleg sírógörcsöt kapna, de kit érdekel? Ez az én privát rituálém a feszültség ellen.

A gyógyító magány ritmusa a négy fal között

Amikor benne vagyok a sűrűjében, és már a harmadik szám pörög, észreveszem, hogy elkezdek tényleg „csúnyán” táncolni. Az a fajta rángatózás ez, amikor nem érdekel az esztétika, csak az, hogy kijöjjön belőlem az a rengeteg felesleges energia és stressz, amit egész nap gyűjtögettem az irodában. A magány ilyenkor válik igazi szövetségessé, mert megengedi, hogy nevetséges legyek. Senki sem látja, ahogy a kanapé felett ugrálok, vagy ahogy a macskám döbbent tekintete kíséretében próbálok egy levegővel elénekelni egy operabetétet. Ez a fizikai aktivitás többet ér bármilyen edzőtermi bérletnél, mert itt a lélek is izzad, nem csak a test.

Aztán jön egy lassabb dal, és a nappali hirtelen átalakul egy füstös dzsesszklubbá vagy egy drámai színházi jelenetté. Néha elgondolkodom, vajon a szomszédok mit gondolnának, ha látnák ezt a produkciót a függöny résén keresztül. Valószínűleg azt hinnék, megbolondultam, pedig valójában ekkor vagyok a leginkább észnél. 

 Mennyi elvesztegetett energia ment el a feszengésre. Itt viszont nincs szükségem alkoholra a bátorsághoz, elég a biztonságérzet, amit az otthonom ad.

Miért jobb egyedül rázni, mint a tömegben?

Sokan kérdezik, miért szeretek ennyire egyedül lenni, és ilyenkor legszívesebben csak megmutatnám nekik ezt a felszabadultságot. Amikor egyedül táncolok, nem kell figyelnem, hogy ne menjek neki senkinek, nem kell elnézést kérnem, ha túl nagyot lendül a karom, és nem kell elviselnem mások izzadságszagát. Ez egy teljesen tiszta élmény. Ez a fajta önfeledt állapot segít abban, hogy újra kapcsolódjak a saját testemhez. Rájövök, hogy mire képesek az izmaim, hol feszülök, és hol tudok végre ellazulni. Olyan ez, mint egy érzelmi méregtelenítés: minden egyes ugrással és pörgéssel távozik belőlem egy kis darabka a napi stresszből.

Végül, amikor a lejátszási lista az utolsó számhoz ér, és én ott állok zihálva a nappali közepén, egy furcsa, de kellemes nyugalom száll meg. A pulzusom lelassul, az arcom kipirosodott, és bár egyedül vagyok, egyáltalán nem érzem magam elhagyatottnak. Sőt, ilyenkor érzem magam a legteljesebbnek. Rájövök, hogy ezek a táncikálós esték tanítottak meg arra, hogy ne féljek a saját társaságomtól. Azt hiszem, mindenkinek szüksége lenne egy ilyen privát játszótérre, ahol büntetlenül lehet önmaga, mindenféle sallang és elvárás nélkül. Csak te, a zene és az a pár négyzetméternyi szabadság.

Nyitókép: 123rf.com