Nagy Katalin cárnő: legendák vs. igazság

Na, ebből annyi igaz, hogy a cárnő tényleg felkérte Patyomkin tábornokot - aki akkoriban a szeretője is volt -, hogy a török háborúkban elhódított Krím-félszigetet és környékét fejlessze. És a tehetséges ifjú ezt - a lehetőségekhez képest - véghez is vitte. Ezért a cárnő, hogy bizonyítsa erejét és hatalmát, a külföldi követekkel végigjárta az új területeket, és büszkén bemutatta azt nekik.

És hogy miként lett ebből a történetből egy ilyen szánalmasan kiforgatott pletyka? Patyomkint ellenfelei színezték ki a részleteket "némiképp" túlozva, mert nem akarták tudomásul venni, hogy a "német nő" és befolyásos embere rövid idő alatt ekkora eredményeket ért el országa felvirágoztatásában. Egyébként a tíz évvel fiatalabb, állítólag igen jóképű Patyomkin haláláig hű maradt Katalinhoz.

De mivel érdemelte ki ezt a gyűlöletet?

Most lássuk Katalint a rádobált sártól letisztítva! Sophie Friederike von Anhalt-Zerbstként született, a hercegi rangú porosz tábornok lányaként. II. Frigyes támogatásával és némi diplomáciai ügyeskedéssel a meglehetősen csúnyácska Sophie Friederikét választották ki a jövendő orosz cár, III. Péter feleségének. A fiatal lány mindent megtett azért, hogy leendő anyósával és az orosz néppel megkedveltesse magát, megtanult oroszul, és áttért az ortodox hitre.

1745-ben került sor a házasságkötésre. A német hercegnő rövid idő alatt szenvedélyes és meggyőződéses orosszá vált. Azonban házassága teljes csőd volt: a fiatal cár szívesebben szórakozott ólomkatonáival, mint fiatal feleségével. Csoda, hogy a cárné felnőtt, érett férfiak társaságát kereste - az ágyban is?

Uralkodása alatt az ország helyzete jelentősen megerősödött. Nemcsak remek stratéga volt, hanem a művészetek támogatója is. Szentpéterváron számtalan palotát építtetett, a Téli Palota mellé megépíttette az Ermitázst (remetelakot), ami máig a világ legszebb és legnagyobb múzeumai közé tartozik. Szokatlan nevét annak köszönheti, hogy a munkamániás cárnő kedd és vasárnap este a legnagyobb művészek festményei között pihente ki magát. Emellett nagyvonalú mecénásként nemzetközi építészeket, művészeket bízott meg, és az álmos Szentpétervárt sikerült egy agilis, financiálisan erős, művészeti központtá varázsolnia.

De hogy a valaha élt legnagyobb műgyűjtők sorába emelkedhetett, azt valamelyest a véletlennek köszönhette. A porosz király, Nagy Frigyes megbízott egy berlini kereskedőt, hogy a potsdami Sanssouci Palotába vásároljon a régi mesterektől festményeket. Mire azonban a kereskedő megszerezte a gyűjteményt, a háborúskodás annyira megterhelte az államkasszát, hogy Frigyes csak néhány képet tudott átvenni. A kereskedő gondolt egy nagyot, és felajánlotta Katalin cárnőnek a teljes gyűjteményt, aki okos asszony lévén kapva kapott az alkalmon, és meg is vette azt, hiszen tudta, hogy ezzel finom és különleges fricskát sikerül mérnie Frigyesre.

Ettől a remek vételtől olyan kedvet kapott a műgyűjtéshez, hogy teljes információs hálózatot építtetett ki Európa-szerte, s így mérhetetlen mennyiségű értékes műkincset tudott megvásárolni. Nem egészen 30 év alatt 3996 festménnyel, több tízezres nagyságrendű grafikával felépítette Európa egyik legjelentősebb gyűjteményét. Nem válogatott, mindent megvásárolt, aminek rangja, neve volt, és neki hírnevet szerzett.

Külön érdekesség, hogy a történelem során a műgyűjtemények nem csekély részét a hadizsákmányok tették ki. Azonban Nagy Katalin kora legnevesebb kollekcióját vásárlások útján hozta létre, s ez az Ermitázsban található egyedülálló műgyűjtemény a cárnő legszebb és legkevésbé ellentmondásos hagyatéka, amit Oroszországra és a világra hagyott.

Nyitókép: Wikipedia