Az emberek szinte könyörögnek azért, hogy kihasználjam őket

Ilyenkor kényelmesen elhelyezkedtem, üldögéltem, és csak figyeltem, tanultam. Elképesztő, hogy mennyi mindent meg lehet tudni bárkiről már az első néhány pillantással. Az ilyen alkalmakkor kristályosodott ki bennem, hogy kik azok, és hogyan viselkednek, akiket be lehet cserkészni.

A közösségi viselkedés, ne adj' isten az altruizmus már régen föloldódott a milliós tömegekben.

Na, ez az, ami sebezhetővé teszi az embereket. A ragadozók ellen csak úgy védekezhetnének, ha egymásnak vetik a hátukat, és mindenki vicsorog, sziszeg, fúj, rugdos. De ezek bizalmatlanok még egymással szemben is. Én pedig úgy járattam rajtuk a tekintetemet, mint a ragadozók az itatóhelynél. Mondom, nagyon élveztem. Csak bámultam a sok ostoba birkát, hogyan járkál az utcán vagy a bevásárlóközpontban. Állandóan ott ül az arcukon, hogy nem értik a körülöttük lévő világot.

Nézzünk csak rájuk: riadt tekintet, tágra nyitott szem: úristen, milyen kiszolgáltatottak! A legkisebb bizonytalanságra tétován lépegetnek ide-oda, elhagyatottan jár a tekintetük mindenfelé, segélykérően néznek körül, és a legjobb esetben is csak hangoskodnak - az legalább elijeszti a még náluk is nyomorultabbakat. Elég, ha valaki határozottan rájuk szól, máris teljesítik a parancsot. Elég, ha egy hülye megindul át a piroson, máris két-három másik indul utána az úttestre, anélkül, hogy körülnézne.

Akárhogy is néztem, mindig arra a következtetésre jutottam, hogy a világ egy óriási vágóhíd, és az én kezemben van a tagló. Ezeknek a szerencsétleneknek a jó részét olyan könnyű becsapni, hogy az ember nem is gondolná. Mintha csak arra várnának, hogy jöjjön valami sima modorú, magabiztos csaló, és kellemes dolgokat mondjon nekik. Olyanokat, amiket hallani szeretnének, amiket rettenetesen szeretnének elhinni.

Az emberek olyan szánalmasan teszik közszemlére a vágyaikat, hogy nem is értem, hogyan lehet nem észrevenni, és nem lecsapni a lehetőségre. A magamfajtának csak egyetlen feladata van: ráérezni, kitalálni, hogy mi a gyönge pontjuk, mit akarnak hallani. Aztán ha kiválasztom a megfelelő csengettyűk zsinórját, és meghuzigálom őket, úgy sorakoznak előttem, mintha én lennék a Jézuska a karácsonyi ajándékokkal. (...)

Részlet az Én Sándor Erik - Egy pszichopata emlékiratai című könyvből.

Nyitókép: iStockphoto