Mindig szól a zene a fülemben, hogy ne érzékeljek semmit a körülöttem lévő világból

Ha nem a szokásos úton megyek, azaz nem munkába vagy a boltba sétálok, akkor is szól a zene a fülemben, szándékosan leszűkítem a világból érzékelt területet, nem is nézelődök, csak amennyire muszáj, hogy ne kerüljek bele az aznap esti híradókba, mint "elgázolta" szegmens. A várost, legyen szó Budapestről, Székesfehérvárról, vagy bármiről ahol valaha is éltem vagy megfordultam, szinte nincs lehetőségem felfedezni, mivel az esélyét sem adom meg annak, hogy észrevehessem a szép vagy érdekes részleteket.

Egyik egykori randipartnerem meglepetten hallgatta, hogy zenével közlekedem, hogy nem nézek körül, nem fedezem fel a házak izgalmas homlokzatait, az utcakövekbe konzervált történelem apró részleteit és nem élek együtt a várossal, csak kihasználom és koptatom a járdát. Megpróbáltam andalogni, de a tízemeletesek erdejében nem sok érdekességet, vagy szépséget találhat az ember, így hamar visszatértem a jól bejáratott menetrendemhez és csak pár éve jöttem rá arra, mekkorát is tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy egy panelrengeteg csak unalmas lehet.

Egy város, főleg a főváros rengeteget képes mesélni, ha értő fülekre és szemekre talál. A történelem itt van velünk, alattunk és mellettünk, és még ott is felsejlenek az elmúlt századok, ma már nem élő emberek keze nyomai, ahol a legkevésbé várnánk.

Hogy ekkorát változzon a szemléletem, ahhoz az kellett, hogy megismerjek egy sétavezetőt, egy művészettörténészt, hogy nevesítsem is, Görbe Márkot, aki a stand-up-osokat megszégyenítő stílusban, humorosan mesél az adott városrészekről és korszakokról, meglepetésekkel, már-már színházi elemekkel teletűzdelt előadásának hatására pedig olyan információk és tények is az emlékezetembe égnek, melyeket a gimi négy éve alatt sem voltam képes megtanulni.

Engem nem vonzanak és nem kötnek le a múzeumi kiállítások, nem tudom élvezni a festményeket és szobrokat, mert nem vagyok jártas a művészetekben, nem ismerem az alkotókat, a munkásságukat, így egy "szépnél" rétegzettebb megszólalásnál többre nem vagyok képes.

A városi vezetett sétáknak viszont a szerelmese vagyok, pedig végső soron ez is egyfajta múzeumlátogatás, csak nem egy zárt térben vannak ideiglenesen kiállítva a műalkotások, hanem ott állnak, ahol mindennap elhaladunk, csak lehet, hogy eddig észre sem vettünk, milyen házfalnak támasztjuk a biciklinket, vagy milyen szobor lába előtt ciccentjük fel éjfél után öt perccel az aznapi első kőbányainkat.

Imádtam a történelemórákat, hallgatni a "meséket" a letűnt korokról, mindig is az vonzott benne, ha bele tudtam magam élni az adott emberek helyzetébe, ha el tudtam képzelni, milyen is lehetett egykoron az élet idehaza vagy a világ másik felén. Ez persze tanárfüggő, hogy ki hogyan adja elő a tananyagot, és ebből a szempontból szerencsém volt, még ha sokat (vagyis rengeteget) is felejtettem az évek során.

Abban viszont biztos vagyok, hogy sokkal jobban megragadnak az emberben dolgok, összefüggések, ha nem lineárisan haladunk a tananyagon, ha egyszerre nem csak egy kort veszünk górcső alá és ha nem csak bemagoltatják velünk a kötelezőt.

Ezért is jók a várostörténeti séták, ahol egy helyszínre szűkül a fókusz és megismerjük például a Budai Várnegyed, a Városliget vagy a Gellért-hegy és környékének ezeréves múltját. Felcsipegetünk morzsákat időszámítás előttről, a honfoglaló magyarok idejéből, aztán királyokon és királynőkön át eljutunk a márciusi forradalomig, legendákon, meséken és tényeken keresztülúszva végül kikötünk a mai napnál és miközben egy helyben állva hallgatjuk éppen aktuális "történelemtanárunkat", képzeletben századokon átutazva megelevenedik előttünk a történelem.

Nem egy romantikus emlék köt a Margitszigethez, mégsem tudtam, micsoda történelme és jelentősége is van ennek a városrésznek. A vezetett séták nemcsak azért jók, mert felfrissítik a történelemtudásunkat, sőt újat is tanítanak, hanem összekötik a korokat, a különböző művészeti ágakat, legyen szó a legkézenfekvőbb építészettől a zenén és a festészeten át az irodalomig.

Megismerjük a kor emberét, hogyan élt, milyen nehézségei voltak, milyen volt az aktuális politikai hangulat és mi mindent láthattak azok a szobrok, melyek itt állnak a téren ma is, és kik élhettek és hallhattak azon falak között, melyekből ma már csak romok maradtak, és melyekre játszótérként tekintenek a gyerekek.

A városi séták megtanítottak arra, hogy nem kell feltétlenül múzeumba járni ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a művészetekhez, a művészekhez, nem kell csakis a történelemkönyveket és a Wikipedia-oldalakat bújni ahhoz, hogy megismerjük a történelmünket. Elég nyitott szemmel járni a városban, felfedezni a jeleket és összekapcsolódhatunk azokkal, akik előttünk koptatták a macskaköveket, és akik utánunk száz év múlva járnak majd ugyanott, lehet, hogy ugyanarra gondolva.

Nyitókép: Shutterstock