Álmodj csak, én majd sétálok helyetted
Talán egy órája utazom, amikor a taxi megáll. Kifizetem, és kiszállok. Az autó azonnal otthagy. Az órámra nézek, úgy döntök, egy cigi még belefér. Miközben mélyeket szívok belőle, a füstön át alaposan szemügyre veszem az épületet. Olyan, amilyennek elképzelünk egy alvásklinikát, magas és karcsú, szabályos építmény. Fenségesen mutat ezen a kihalt külvárosi részen. Ablakaiban nem látok fényt – biztos többen is épp álmodnak. A bejárathoz apró lépcsősor vezet, az alján állva nem lehet belátni. Az jár a fejemben, hogy reggeltől megváltozik az életem. Elpöckölöm a csikket, majd elindulok a hatalmas és sötét épület belseje felé.
A fotocellás ajtó nyikorogva nyílik, a végtelen csendbe belemar a hangja. Sietve lépek az előtérbe, nehogy a mozgásom ismét működésbe hozza. Velem szemben a porta, de a pult mögött nem ül senki. Balra négy lift, nyitott ajtajukból ömlik a fény. Épp olyan, amilyennek éjjel, egy nem túl fontos irodaházat elképzel az ember. Egy csengőt keresek a pulton, hogy jelezzem az őrnek, itt vagyok, de helyette egy papírt találok, tetején a nevemmel. Megfogom, és teszek pár lépést a liftek felé, hogy könnyebben el tudjam olvasni: „Jöjjön fel a 11. emeletre, már várjuk." Rövid és lényegre törő. Orvosok, az ember ne is várjon tőlük kisregényt.
A hozzám legközelebbi liftet választom, benyomom a legfelső emelet gombját. Az ajtó bezárul, teret adva a neonfénynek. A tükörben hosszan nézem karikás szemeimet, rikító kék színük még nem tűnt el. Hosszú ideje most először nem tölt el undor, pedig a hónapok óta tartó álmatlanságom mindenemen átüt. Tudom, hogy ez már csak a múlt, a jövő pedig ott vár engem a 11. emeleten. Amikor a lift megáll, és ajtaja kinyílik, egy bájos recepciós hölgyet pillantok meg. Mosolyogva köszönt. Jó érzés, hogy itt minden, amolyan magánklinika-szerű fényárban úszik. Kitöltöm az elém tett bejelentkezési lapot, mire a végére érek, már egy nővér áll mellettem, hogy elkísérjen a szobámba.
Nem beszélgetünk, ő megy elől én pedig követem – kifejezetten csinos. A hosszú folyosón senkivel sem találkozunk, amin nem csodálkozom, hiszen későre járt már. A 111-es szobát kapom. A nővér kedvesen kinyitja nekem az ajtót, felkapcsolja a villanyt, majd magamra hagy azzal, hogy fél óra múlva visszajön. A szoba kényelmes és tiszta. Az ágyamon ott vár a hálóruha, a papucs és egy tisztasági csomag. Átöltözöm, elrakom a ruháimat, és megpróbálok lazítani. Az ágy melletti asztalkán megpillantok egy pohár vizet, hirtelen mérhetetlenül szomjasnak érzem magam. Egy húzásra lemegy az egész. Pár pillanattal később homályosan kezdek látni, elnehezül a karom és a lábam. Már épp megijednék, amikor nyílik az ajtó, és belép a nővér. Remek, épp időben, gondolom. De nincs egyedül, két másik fehérruhás alak is van vele. Nem szólnak hozzám, csak leszorítanak az ágyra. Próbálok ellenkezni, kiabálni, de a nővér rám sem néz, csak a két alakhoz beszél: „Hagyd a száját, a lábát fogd! Úgyse hallja meg senki!"A már távolról sem kedves és csinos nővér valamit belém döf. Égő érzés áramlik szét a testemben, de nincs időm felfogni, hogy mi történik velem. Képszakadás.