Ha látod ezt a filmet, garantáltan félni fogsz a mosolytól

Sajnos nem mindegyik horror jó, sőt azt kell mondjam, sok a középszerű produkció, és még több az olyan, melyet a marketingesek soroltak csupán ebbe a műfajba. A jó horror ugyanis több, mint jumpscare-ek, azaz váratlanul lecsapó, ijesztő pillanatok sorozata. A jó horrortörténetet a bőrödön érzed még órákkal a film vége után is, és napokra megüli a lelkedet. Ha egy film igazán ijesztő, még nappal is villanyt kapcsol az ember.

Hogy mi kell ehhez? Nem tudom, de amikor a kritika lelkesen hangoztatta, hogy a Mosolyogj, na az egy ilyen besz*ratós film, ami után lehúzott redőny mellett, égő lámpafény társaságában fogsz csak aludni, akkor tudtam, hogy ezt a filmet nekem látnom kell. Moziba sajnos nem jutottam el, ezért maradt az otthon magánya és sötétje, az ideális közeg ahhoz, hogy egy valóban ijesztő film hasson, üssön, szétmarcangoljon.

A Mosolyogj viszonylag egyszerű receptből főz. A főhőse egy pszichológus, aki szemtanúja lesz egyik páciense öngyilkosságának. Az élete egészen eddig a pillanatig tökéletes volt, ám az eset után már nem önmaga, hallucinál, sőt kiesnek neki percek és órák, és már nem hihet tulajdon két szemének sem, hiszen a képzelgései erősek és szuggesztívak, lehetetlen megkülönböztetni ezeket a valóságtól. A környezete természetesen bolondnak véli, hiszen amiket ő tapasztal, azokat senki más nem látja, és minél inkább próbálja elmagyarázni a dolgokat, annál inkább érzik a szerettei, hogy lement nála a függöny.

A sztoriról szándékosan nem írok semmit, ugyanis nem akarom lelőni a "poént". A Mosolyogj ugyanis nem is annyira a cselekménye miatt erős, hanem a láthatatlan gonoszával szegezi a képernyő elé a nézőt. Mi sem ismerjük, hogy pontosan mitől fél a főszereplő, és mi sem tudjuk, mikor képzeleg és mikor látja a valóságot. Ez pedig sokkal erősebb eszköz a zsigeri rémület kiváltásához, mint egy baltás gyilkos figura, ugyanis a való életben sincs rémisztőbb az ismeretlennél. Annál az érzésnél, amikor a korábban biztosnak, bizonyosnak hitt dolgokban is megrendül a bizalmunk.

Ha elveszítjük az életünkben a biztos pontokat, a kapaszkodókat, akkor könnyen az őrület szélére sodródhatunk, akárcsak a film főszereplője. Ha nem hihetünk a szemünknek, akkor mégis miben vagy kiben vagy miben bízhatunk? Valóban ott van velünk az, akit szeretünk? Valóban érezzük a veszélyt, a gonosz jelenlétét, vagy az elménk játszadozik velünk? Paranoia és depresszió kéz a kézben jár, ha az ember a saját elméjével kerül szembe, hiszen a fejünkből nem tudunk elmenekülni.

A Mosolyogj megmutatja, hogy a láthatatlan, az ismeretlen az, ami igazán félelmetes, mert egy maszkos sorozatgyilkost be lehet azonosítani, elmenekülhetünk előle, esetleg megpróbálhatjuk legyőzni őt, de a képzeletünk, az agyunk nem kikapcsolható, és ha elveszítjük a kontrollt felette, akkor Isten irgalmazzon nekünk.

A film végén testet ölt a gonosz, az, ami ellen a főhős mindvégig harcolt, és ekkor veszíti el erejét a történet. Olyasmi érzéssel álltam fel a filmtől, mint amikor egy jó könyvet először látsz mozivásznon. Elképzelted valahogy a figurákat, a helyszíneket, és ezek nem egyeznek a látottakkal. Így van ez a Mosolyogj főgonoszával is, mert nem is annyira egy lény vagy alak, hanem inkább egy érzés, amely minden néző számára egyedi, de amint "arcot" kap, szertefoszlik a varázs. Ennek ellenére aki szereti a borzongást, ne hagyja ki.

Nyitókép: Shutterstock